Cságoly Péterfia Béla: Lesz e katolikus egyházszakadás, avagy merre Carlo Maria Viganò bíboros vs. Ferenc pápa?!

A világjárvány hírei és álhírei miatt kissé háttérbe szorultak azoknak a botrányos cselekvéseknek a sora, amely a progresszív, immár nyíltan is modernista pápa, Ferenc megnyilatkozásait kíséri. Ráadásul e cselekményekben rejlő ellenérzéseket csak erősítik a jezsuita Ferencet majmoló „forradalmár” jezsuita szerzetesek nyílt viszálya a konzervatív katolikus paptársaikkal és a hívekkel. Fr. Barsi Balázs ferences teológus, szerzetes két éve egyenesen odáig ment egy jezsuiták által celebrált, minden erkölcsi szokásjoggal szembemenő „bolondmise” után, hogy kijelentette, az egyházszakadás: „immár véghezment”! A nagyvilágban Ferenc, Róma püspökének legélesebb kritizálói közé tartozók nem európaiak, Athanasius Schneider kazahsztáni püspök, amerikai Carlo Maria Viganò egykori pápai nuncius és érsek. Érdekes dolog, hogy a II. Vatikáni Zsinat bűnös tévedései elsősorban a tengerentúlon találtak táptalajra, az amerikai karizmatikus mozgalmak nyomán egyre inkább „nyitott a világ felé”, ezzel teret adva a világhálóra is bőven jutó nyegleségeknek; napjainkban azonban [XVI. Benedek pápa furcsa körülmények közötti lemondása után] immár az Európán kívüli püspökök a konzervatív keresztények bizodalmának legfőbb letéteményesei. Sajnos bekövetkezett az a folyamat, amelytől [már száztíz éve] Szent X. Pius pápa kívánta körlevelében megvédeni az egyházat, a modernizmus tévtanától. A katolikus Egyházon belül, korunkban, már több tízezer, gőgösen a nyakukban fakeresztet hordó, modernista karizmatikus „rajongó lélek” működik, akik az embereket az úgynevezett „Szent-Lélek-Istentiszteleteikkel” tévútra vezetik. Az összes karizmatikus mozgalom fő kristallizációs pontja természetesen Medjugorje, a zsinatutáni idő legnagyobb ál-búcsújáróhelye. VI. Pál pápa 1972. június 29-én a II. Vatikáni Zsinat utáni egyházi helyzetről ezt mondta: „A Sátán füstje néhány repedésen át behatolt Isten templomába, utat tört magának a kétség, bizonytalanság, problémázás, nyugtalanság, elégedetlenség, szembeszegülés… A kétség belépett a lelkiismeretünkbe.” Igen, ez a neo-modernizmus, ami többek között a „felszabadítás teológiájában, meg a párbeszéd teológiájában” ölt testet. A „nyitott, világgal haladó”, a reformátusokkal egyre inkább szimpatizáló radikális karizmatikus közösségek, mint a „tűz” és társaik hatására a keresztény papság kicsiny, elsősorban fiatal hányada a nyegléskedő, karizmatikus blődségek, „jutubos hájpolások, világmegváltó fészbukozás” élharcosaivá váltak, akiket bibliai szóhasználattal a sötétség gyermekeiként írnék le.
    Ferenc, Róma püspöke – sok, különböző nemzetiségű hívő ellenérzése és kritikái dacára –, immár „önjáróként” próbálja terelgetni a világ katolikusainak sorsát. Sokan elgondolkozunk azon, hogy lesz- e egyházszakadás ebből, lesz -e új Avignon a katolikus egyház történetében. Amikor ezt a cikket elkezdtem, épp a Lateráni-bazilika felszentelését ünnepli Egyházunk a mai napon. Ez a templom Rómában a négy nagy bazilika egyike, a mindenkori pápa székesegyháza, valamint „az Urbs [város, Róma] és a földkerekség minden templomának anyja és feje.” Az ünnep evangéliuma [ma több mint aktuálisan] a jeruzsálemi templom megtisztításáról szól. Két kijelentés feszül egymásnak a történetben, mindkettő ugyanazt a templomot jelöli. Jézus szavai szerint ez az épület az „Atya háza”, amit az emberek „vásárcsarnokká” tettek. Ugyanennél a jelenetnél Márk evangélista a „rablók barlangja” kifejezést használja [Mk 11,17], amely szintén erős ellentét. Az Atya háza megjelölés arra utal, hogy ez egy szent hely, az Isten lakóhelye, az istentisztelet helye, az Istennel való találkozás helye, az imádság és az áldozatok helye. De ez a hely elvesztette méltóságát, eredeti rendeltetését. Cselekedetével Jézus visszaállítja a templom méltóságát, reméljük, hogy hagyományőrző főpapjaink – Isten segítségével – meg tudják ismételni. Az Egyházon belüli progresszivista, modernista tévelygések megállításának volt már gyakorlata a XX. században, amely folyamat élén S. E. Marcel Lefebvre érsek, a Szent X. Pius Papi Közösség megalapítójának személyében.
    De ki volt ez a Marcel-François Lefebvre? 1905-ben született, 1991-ben halt meg. Nem fogadta el a II. Vatikáni zsinat reformjait, és a zsinati határozatokból származó fejleményeket, ezért szembefordult a Vatikánnal. II. János Pál megállapította, hogy magatartásával „önmagától beálló kiközösítést” vont magára. Vele együtt négy püspöktársát is kiközösítettnek nyilvánították. XVI. Benedek pápa a kiközösítéseket 2009-ben érvénytelenítette. Lefebvre bűne az volt, hogy visszatért a latin miséhez, és elutasította a „párbeszéd teológiáját”. Az egykori érsek szerint „sokan összetévesztik a párbeszédet a kompromisszummal. A párbeszéd esetén lehet igent is, meg nemet is mondani a vitapartner felvetéseire. Krisztus is párbeszédet folytatott a Sátánnal, és háromszor is nemet mondott. Az olyan párbeszéd, amelynek során kötelező igent mondani, nem párbeszéd, hanem megalkuvás. És itt van még az ökumenizmus kérdése is, amit főleg a megreformált keresztény egyházak erőltetnek. Alapvető tévedés, hogy minden vallás alkalmas eszköze az üdvösségnek. Dogmatikus igazság ugyanis, hogy «az Egyházon kívül nincs üdvösség», ami természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki elkárhozik, aki úgy hal meg, mint nem-katolikus, hiszen a katolikus Egyházhoz lélekben is lehet tartozni: minden jószándékú ember, aki a lelkiismeretét követi, lélekben Krisztus Egyházához, a katolikus Egyházhoz tartozik. De teljesen téves az a következtetés, hogy szükségképpen mindenki «anonim keresztény», pusztán emberi mivoltából következően, mert az a nem-katolikus, aki a felismert igazság ellen tusakodva utasítja el az isteni kinyilatkoztatást, semmilyen értelemben nem mondható az Egyházhoz tartozónak, de még «anonim kereszténynek» sem. Tehát ezen a címen sem lehet a Krisztus által parancsolt missziós kötelezettséget megkérdőjelezni, vagy a jelentőségét lekicsinyelni, nem lehet a keresztény katolikus világnézet hirdetésétől eltekinteni. A többi vallás a katolikustól lényegesen abban különbözik, hogy nem fogadja el a teljes kinyilatkoztatást. Az pedig nyilvánvaló, hogy objektíve nem segítheti elő senkinek sem az üdvösségét, ha nem hisz valamiben, amit Isten kinyilatkoztatott. Ha jóhiszeműen követ más vallást, és lelkiismerete szerint él, természetesen üdvözül, de nem a saját vallásával, hanem a katolikus Egyházzal való lelki kapcsolata által, hiszen Krisztus csak egyetlen vallást alapított. Mi ezt képviseljük, és ezt nem tudja nekünk megbocsájtani sem az eretnek világ, sem a liberális, sem a kommunista.”
    Ezekből a nyilatkozatokból kiderül, hogy a katolikus Egyház belső problémái változatlanok, annak dacára, hogy közben volt egy szent pápánk is, a lengyel II. János Pál személyében, és akinek regnálása rengeteg konfliktust hozott a katolikus Egyházon belül.
De ennek ellenére mit látunk ma? Püspököket – püspököket! –, akik átengedik Isten házát, és kápolnákat adnak el a mohamedánoknak, kápolnákat a protestánsoknak, kápolnákat a buddhistáknak, meg a homoszexuálisoknak [miközben világosan látszik, hogy az egynemű pároknál nincs meg az az Isteni szándék, ami a családoknál és a szentségi házasságokban], mivel ezek a püspökök már nem hisznek a tradicionális szentmise-áldozatban. Számukra a szentmise-áldozat egy étkezés, egy baráti együttlét, a barátság kenyerének egy darabja. De ennek semmi köze a szentmiséhez. Ez a szeretet és a barátság egyik szertartása, hiszen a pap háttal áll az Oltáriszentség felé, nem szembefordulva áldoz Istennek a hívőkkel közösen. Ha pedig csak ennyi, akkor természetesen azokat is meghívhatjuk erre az alkalomra, akik a mi Urunk Jézus Krisztusban nem hisznek. De ez nem a mi katolikus szentmise-áldozatunk. Nekünk nincs jogunk ahhoz, hogy eltűrjük, hogy katolikus templomaink helyiségeiből mecsetek legyenek, protestáns templomok, kuplerájok legyenek.
Ugyancsak érdekes böngészni a Szent X. Pius Papi Közösség Marcel Lefebvre érsek által kiállított alapító okirat szövegét: [Róma, 1974. november 21.]

„Teljes szívvel és teljes lélekkel csüngünk a katolikus Rómán, a katolikus hit őrzőjén és az ezen hit megtartásához szükséges hagyományokon, az örök Rómán, a bölcsesség és az igazság tanítóján.
Ezzel szemben elutasítjuk és mindig is elutasítottuk, hogy az új-modernista és új-protestáns tendenciájú Rómát, mely a II. Vatikáni Zsinatban és a zsinat utáni összes reformban, melyek ebből következtek, világosan előretört, kövessük. Mindezek a reformok ténylegesen előidézték és hozzájárultak az egyház szétrombolásához, a papság tönkretételéhez, a szentáldozat és a szentségek megsemmisítéséhez, a vallásos élet eltűnéséhez, a naturalista és teilhardista egyetemi, papszemináriumi és hittani oktatáshoz, olyan tanításhoz, mely a liberalizmusból és a protestantizmusból ered, és mely az Egyház ünnepélyes tanítóhivatala által már számtalan esetben elítéltetett.
Egyetlen auktoritás, még maga a legfelsőbb hierarchia sem kényszeríthet bennünket arra, hogy hitünket, ahogy azt az egyház tanítóhivatala tizenkilenc századon keresztül világosan megfogalmazta és kihirdette, feladjuk és megrövidítsük.
Szent Pál mondja: «De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!» [Gal. 1,8] Nem ez az, amit korunkban a Szentatya emlékezetünkbe idéz? És ha szavai és tettei között bizonyos eltérés mutatkozik, mint például a dikasztérium ügyében, akkor mi azt választjuk, amit a múltban mindig tanítottak, és süketek leszünk az Egyház romoló újításaival szemben. Nem lehet a «lex orandi» [liturgia] területén mélyreható változásokat bevezetni anélkül, hogy a «lex credendi» [hittan] ne változna meg. Az új mise új katekizmusnak, új papságnak, új szemináriumoknak, új egyetemeknek, egy karizmatikus, pentokostalikus egyháznak felel meg, csupa olyan dolognak, mely minden idők igazhitűségének és tanítóhivatalának ellentmond.
Mivel ez a reform a liberalizmusból és a modernizmusból ered, teljesen át van itatva méreggel; eretnekségből származik, még akkor is, ha nem minden cselekedete direkt eretnek! Ezért lehetetlen minden éber és hű katolikus számára ezeket a reformokat elfogadni, és magát bármely módon ezeknek alávetni.
Az egyházzal és a katolikus tannal szembeni hűség egyetlen módja üdvösségünk érdekében a reform elfogadásának kategorikus visszautasításából áll. Ezért folytatjuk a papi képzés terén tovább művünket mindennemű keserűség, rebellió, neheztelés nélkül minden idők tanítóhivatalának égisze alatt, azzal a meggyőződéssel, hogy ezzel a katolikus Anyaszentegyháznak, a pápának és a jövő generációinak nem tudunk nagyobb szolgálatot tenni.
Ezért ragaszkodunk szilárdan mindahhoz, amit az egyház minden időben, és a zsinat modernista befolyása előtt hitt és a gyakorlatban praktizált: az erkölcstanban, a kultuszban, a katekizmus-oktatásban, a papképzésben, az egyházi intézményekben és mindenben, ami a könyvekben törvénybe lett foglalva, így várunk arra, hogy a tradíció igaz fénye elűzze azt a sötétséget, mely az örök Róma egét jelenleg elhomályosítja.
Miközben mi Isten kegyelmével és a Boldogságos Szűz Mária, Szent József, Szent X. Pius pápa segítségével így cselekszünk, meg vagyunk győződve arról, hogy a római-katolikus egyházhoz, valamint Péter minden utódjához hűek maradunk, és így a „fidelis dispensatores mysteriorum Domini Nostri Jesu Christi in Spiritu Sancto” [a Mi Urunk Jézus Krisztus titkainak hűséges gondnoka a Szentlélekben] vagyunk. Ámen.”

    Nekünk tradicionális katolikusoknak akarnunk kell, hogy mindenki visszatérjen a mi Urunk Jézus Krisztushoz, hogy mindenki higgyen a mi Urunk Jézus Krisztusban. De nincs jogunk ahhoz, hogy valakinek a mi Urunk Jézus Krisztust eladjuk, aki nem hisz abban, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az egyetlen Megváltó. Ez szentségtörés. Ehhez nincs jogunk. Ebből következik tehát, hogy mindazt, ami most történik, azaz a misének azt a „reformját”, amivel a miséből egy tisztán közösségi szertartást, ahol a pap hátat fordít az Oltáriszentségnek, egy puszta baráti kenyértörést akarnak csinálni, nem lehet elfogadni. Ez tökéletesen ellenkezik a mi hitünkkel. Ez az a szellemiség, ami a II. Vatikáni Zsinatból árad: minden ember – testvér. Minden embernek egy közösségben kell áldoznia. Minden embernek ugyanazt a tiszteletet, kultuszt kell bemutatnia. Minden embernek ugyanaz a vallása kell, hogy legyen, mint az Orwelli „szép új világban”. Ez azonban azt is jelenti, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus vallását el kell törölni, tönkre kell tenni, mert ez az elmélet, meg a ránk erőltetett gyakorlat ellentmond Jézus Krisztusnak, a mi Urunk istenségének és tanításának. Magyarországon ez a folyamat szintén évtizedekkel ezelőtt megkezdődött a vörös békepapokkal, vagy Bulányi páter meghurcolásával..., folytatódik a tradicionális szentmisék ellehetetlenítésével.
    Egy másik nagyon súlyos következménye a II. Vatikáni Zsinatnak és az ezt követő „liturgia-reformnak”, mely a szentmise-áldozat áldozati jellegét eltörölte, a családok és a házastársak életét érinti. Miért? Mert a házasság szentsége különös módon viseli magán a szentmise keresztáldozatának bélyegét, ahogy ezt Szent Pál mondta nekünk. A házasság szentsége kiemelkedő szentség a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében. Ez a szentség a Kálvária keresztjében nyilvánul meg, mert ott, akkor a mi Urunk Jézus Krisztus az életét adta oda misztikus menyasszonyáért, a szent Egyházért. Az a pillanat, amelyben oldalát átdöfték, amelyben szívéből vér és víz folyt ki, jelentette az Egyház születését. A mi Urunk tehát az életét adta oda misztikus menyasszonyáért. Tehát az Ő misztikus teste, az Egyház az Ő saját véréből, az Ő saját nedvéből született. Összes gyermeke, a mi Urunk Jézus Krisztus minden gyermeke az Ő véréből és a keresztség által az Ő nedvéből született meg. Ezért van a kereszt által a házasság is megjelölve. Ezért tartja fenn és újítja meg a Kálvária a szentmise-áldozat által a házasság szentségét is. Ha a szentmise-áldozatot megszüntetik, akkor azt szüntetik meg, ami a házasság értékét adja. A világnak olyan házasságot kell példaként megmutatni, amely valóban szentség, amely valóban a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjének bélyegét viseli magán. Hogyan viselnék ezt egynemű, fajtalan párok, milyen szellemben nevelnék így „katolikusnak” utódaikat. Mert a szentségi, nő és férfi közötti szeretetben megélt házasságokból kerülnek ki a papi és szerzetesi hivatások és azok a gyermekek, meg az ő gyermekeik, akik a maguk részéről szintén jó katolikus házasságot kötnek majd. Hány püspök, hány pap képes ma arra, hogy az abortuszról, a fogamzásgátló szerekről, a gender elméletről, a homoszexualitásról katolikus módon nyilatkozzon? Ma már olyan a mentalitás, hogy senki nem meri nyíltan a katolikus erkölcsiséget támogatni, ehhez az egyházi vezetőknek sincs már bátorságuk. Egy nem régi írásomban elgondolkodtam, hogy Ferenc regnálásával bekövetkezett az Antikrisztus kora?! Ugyanis az Antikrisztus sem gondolható el egy általános aposztázia hulláma nélkül, [katolikus hitünk elhagyása,] mely a felszínre sodorta őt. A Krisztus előtti második évszázad drámai eseményei alátámasztják Szent Pál apostolnak az Antikrisztusról tett kijelentéseit: „Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak”, és igazolják Szent Pál jövendöléseit, mielőtt még az apostol ezeket kimondta volna. „Szent Pál a szövegben aposztáziáról beszél, és csak ezután az Antikrisztusról, ki ezt követi; és ez a keresztény Egyház jövője, tipikusan bemutatva a régi zsidó történelemben” a hitehagyást. Az antikrisztusi szellem lényegében eretnek, ahogy ezt Szent János leveleiben kifejezetten hangsúlyozza. Az Antikrisztus különösen Jézus Krisztus istenfiúságát tagadja, pusztító agitációja elsősorban mégsem a vallás területén működik. Ugyanis szokatlan politikai hatalmi helyzetbe jut: „Hatalma [a vadállaté] kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre. A föld lakói mind leborulnak majd előtte.” [Jel 13,7] Ez a folyamat játszódik le napjainkban, amit azonban sokan nem vesznek tudomásul. Pedig ember megalkotása óta mindig léteznek olyan erők, melyek örök céljától – Istentől – el akarják téríteni, tévútra akarják vezetni, el akarják csábítani. Ádám és Éva ősbűne nem jött volna az ördög csábítása nélkül létre.  Kevés, sajnos egyre kevesebb a jó pásztor hazánkban is. Mit tehetünk hát ebben a helyzetben, kihez fordulhatunk? Viganò érsek, Schneider püspök, Gerhard Ludwig Müller egykori regensburgi püspök, Andreas Laun egykori salzburgi püspök, Janis Pujats egykori rigai érsek és társaik hűsége és akaratereje Szent Mihály arkangyal kardja, ami legyőz minden gonoszt, mert a mennyei seregek vezérének Isten iránti hűsége megingathatatlan. Szent Pál röviden és tömören írja meg, hogy milyen véget ér az Antikrisztus: „Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével.” [2 Tesz 2,8]
    E győzelembe vetett bizonyosság a híveket mindennemű apokaliptikus pániktól és világvége- világjárvány hisztériától megmenti, ugyanekkor a bénító reménytelenségtől és kétségbeeséstől is. Az őskeresztények, vagy Hunyadi János és Szent Kapisztrán János minden egyebek voltak, mint passzívak vagy kétségbeesettek, nem vártak ölbe tett kézzel a végre, hanem minden erejüket feláldozták és minden kínálkozó alkalmat megragadtak, hogy Isten birodalmát kiterjesszék, e mottó szerint: „a világ menthetetlenül elveszett – de halhatatlan lelkeket menteni kell”! Elődeink a hitben nem annyira az Antikrisztus és az ő szörnyű hatalma felé tekingettek, hanem sokkal inkább az Urat kutatták tekintetükkel, akit Krisztus saját szavai szerint vártak „a Mindenható jobbján ülve” [Mk 14,62], és „hatalommal és dicsőséggel” [Mk 13,26]. Ezért hangzik el az ima a tradicionális katolikusok ajkán, az őskeresztény kezdetektől fogva Krisztus visszatértéig: JÖJJ EL, URAM JÉZUS! [Jel 22,20]