Fülöp Árpád: Sugárzó gondviselés
Életkorom magaslatáról végig
Ha visszanéz szemem a bölcsős mélyig:
A Gondviselést látja ott felettem,
Hevet és fényt árasztva rám szüntelen.
Életkorom magaslatáról végig
Ha visszanéz szemem a bölcsős mélyig:
A Gondviselést látja ott felettem,
Hevet és fényt árasztva rám szüntelen.
Sejha, sejha,
kolomejka,
vér forrósító,
agyat mámorító
kolomejka,
ejha, ejha…
Szédül, aki járja,
kábul, aki látja,
most támad vágya
fiúnak lányra,
hegedűs vonóját
húzza-rántja,
cimbalmos cimbalmát
üti-vágja,
most támad vágya
lánynak a nászra…
Mert…
Sejha, sejha
kolomejka,
vért forrósító,
agyat mámorító
kolomejka
ejha, ejha…
Jövevény vagyok.
Megtettem fényévnyi utat.
Pórusaimban por,
zsebemben egy marék küldetéstudat.
Torkomban papírgombócot csempészek,
a haj alatt koponyámon titkosírás,
arcom ráncai rejtjelek.
Ti fogadhattok be, ki más?
Jövevény vagyok. Ne húzódjatok el.
Nektek hoztam az időből üzenetet.
Sose-hallottat. Nem ócska kópiát.
– De egyedül kell megfejtenetek.
Remegő roncs állványzatán
hatalmas hordó, hegy dereng.
Benn az ében csönd talaján
a sötét semmi elmereng.
Túl golyóálló falakon
jól megtömött erszény dobog,
s ha feneketlen a flakon,
csak akkor vagytok boldogok.
Rosszindulatú daganat
belsejében rút szél zihál.
Köpd le, üsd agyon magadat,
ki állatoktól plagizál,
te elfuserált rákfene.
Köpd le, üsd agyon magadat.
Vagy elpusztít majd, hiszed-e,
egy világmentő akarat?
Remegő roncs állványzatán
az undor hegye megremeg.
Egyszer csak kihalnak talán
a prototípus emberek.
Már másfél hete nem láttalak.
Üres a világ.
A hontalanság áttetsző színeiben
nincsenek torkoskodó éjszakai fények.
A folyó cinizált sodrásában
nem látok nappalokat.
A lassú lebegés téli álmait
elsodorták a megrokkant viharok.
Fegyelmezetlen fekete fények égetik
tenyerem ráncait,
s megráncosodott asszonyok
kihullott fogaiból áll a jövő is.
Minden éjjel várom, hogy
felcsengjen már az a rohadt telefon,
minden éjjel.
A sima, fehér semmiben
megrezzenő árnyakat
meglopkodják a töredezett,
szennyes jegű tócsák.
– Nem tudom eltakarni a csillogást:
esténként gondolatban
ki-kivágyok
a kies földre,
megcsókolom
és versenyt kacagok a Holddal.
A világot telerakom
hiányoddal.
…
és Schönbrunban mókust etettem,
és boldogabb nemis lehettem
volna,
míg jártam a nyitott fák alatt,
míg nem érdekelt, hogy rámszakad,
a holnap,
mert pillanatnak éltem ott,
merta rózsakertben lány dalolt,
mint régen,
mert harmincöt cafka év után,
csak ott éreztem, csak délután,
hogy élek!
/Bécs/
tűz porlik
szét bennem
simítva éget el
lassan száradó
mederben
már a szél seper
halvány
bélyeglenyomat
a nyár
postást
játszik az ősz
mint legót rak
össze
leveleket hord
szét
néz és elidőz
amott
az utcasarkon
befordul már látszik
a tél elé rohan
mélán citerázik
fáj a dallam
mint a hó ropog
ahogy koporsó
fedélen a hant
egyre kopog
csak kopog
Mondd a folyónak
Ne folyjon
Mondd meg a nyelvnek
Ne szóljon.
Mondd meg a Napnak
Ne süssön
A harcosnak meg
Ne küzdjön
Mondd az esőnek
Ne essen
Síró embernek
Nevessen
Mondd a madárnak
Ne szálljon
Mondd meg a szívnek
Ne fájjon
Mondd a gyermeknek
Ne féljen
Mondd a koldusnak
Ne kérjen
Mondd meg a vaknak
Vezessen
S nekem azt
Ne szeressem
2009.
Tollam hegyére tűzött gondolat:
a szó gyötrődik
mint gombostűn
a szép szarvasbogár
betűk gubancán babrál
még a sor
és verssé érleli
hajlongó vágyaink
kalászát
a nyár.
omladó falú cinterem
repedt harangú torony
korhadó hársfán zümmögő
gyermekkorom
kidőlt-bedőlt idő
süppedt sír mohos kövek
egyszer mindenkit
elfelejtenek
vár volt vár
de még milyen vár
tatár elől török elől
bújtunk mi a kántor elől
alagút is volt alatta
attila király rakatta
ha nem ő hát akkor istván
képében a megyés ispán
ha nem lászló ha nem kálmán
minden köve tiszta márvány
úgy bizony galambom
elszolgált budvárig
de látod-e kincsem
hogy elporlad minden
bim-bam bim-bam
mindenütt csak sír van
1968
Míg rádióm
csavargatom,
üzen a széles nagy világ.
Így estelen
figyelgetem
a szörnyű diszharmóniát.
Nyugat s Kelet egymást okolva
ezer bajért, dohogva bőg,
ebként ugatnak napra, holdra,
hasítva szívet s agyvelőt.
Bolond a kor,
s mint láva forr
az emberállat bosszúja.
A szolgaság
rideg vasát
dicséri minden rossz pulya.
A technikát a balgasággal
a bárgyú gnómok egyvelik,
s ha van még tiszta szív, mi szárnyal,
úgy annak vesztét érlelik.
Nyugat s Kelet
nem ád kezet
egymásnak békezálogul,
így annyi vér, s minden babér
oh fájdalom, a sárba hull!
Száz áldásnál szebben ragyogna
a földiekre az atom,
ha minden ember összefogna!
Szép álom; nem is folytatom!
Pilis, 1955. III. 16.
Az első fecske,
Amelyet az idén láttam,
Magányos volt,
S úgy néztem, beteg.
Hontalan, árva, tépett, vén madár…
A fáma szerint
Egy hosszú esztendőn át
Jómagam is
Még társtalan leszek.
Figyeltem őt,
Egész tavaszon át lestem,
- fészket,
fészket épít-e már.
De csak várt:
Ült türelmesen a huzalon,
Mint a bűnös,
Ki ítéletre vár.
Aztán
Egy vércse árnyéka suhant
Az udvar fölé,
S a gubbasztó lénybe élet költözött:
Mint a nyíl… nem,
Mint a villám, cikázott át
Az udvar fölött,
És láttam,
Amint menekül előle az orvul támadó…
Magányos leszek, tudom, én is,
De fészket rakni
Utódaimnak,
Teremteni… Istenem,
Az volna jó!
Ebben az éjben sose jártam,
csak réges-rég magamra zártam.
Szelíden rám sötétül minden,
és nem emlékszem, szerepeltem
én, vagy csak megtörtént köröttem
akármi is, vagy meg se történt?
*
Most nyár van, szívtelen eső
strázsálja gyártmányát: a reggelt.
Kukorékolnak kakasok delet,
szüretet rügyeznek a fák.
Kéretlen üzenetei a nyárnak:
vetkőznek háthaszerelmek,
nem kellenek.
Élek, magammal megrakottan,
vasalt hittel, vasalt szavakban,
ablakom előtt parádézhat
akármi nyár, szegetlen ifjúságom
elédobom, zabálja -
cinkos poharam int utána.
Csúszós éj :
pikkelyes
cseppfolyós
bodzaköd
egybeköt
félrelök
szédülök
szédülök
semmit a
semmi-
be mos-
na, ha
mostoha
foltokat
oldana
toldana
mintha a
minta a
sebszínű
foltfolyam
volna még
párhuzam
régi vég
kisajtolt
toldalék
titkok meg
rejtjelek
aszfaltrajz-
rengeteg
nyílt örvényt
rejtenek
hangzuhany
szellemek
füstszínű
életek
savas-sós
fellegek
lyukas
tért
metszenek
lámpafény
kell ide
sehonnan
semmibe
ellened
ellenem
nélküled
nélkülem
üres kert
sóhajok
fulladunk
fulladok
fákkal halt
holnapok
pupillák
semmibe
tágulnak
semmire.
Lábujjhegyen magasra érek,
szemem motozni vágy a napban;
papírkosárba gyűrt remények
kicsorgó vére marja talpam.
Jobb lenne létrafokra állni?
Ott majd suhogva körbelengnek
világos, fényes cédulái
a cérnafűzött végtelennek.
Ha ülni tudnék, lenne székem,
de nekem állni, nyúlni kell még,
mielőtt Isten ujja szétken,
s tükörre száradt mocska lennék.