Buda Ferenc: A szegénység

Ó, a szegénység.
A gátakat, korlátokat szabó,
karámok közé rekesztő,
leküzdhetetlen akadályokat emelő szegénység.
A kötélnyűg-,
a vasbéklyó-,
a bilincs-szegénység.
A leplombált villanyóra-,
a kiiktatott gázvezeték-,
az utcasarkon-ott-a-nyomóskút-szegénység.
A mások levetett, viseltes gönceibe, elnyűtt rongyaiba öltözködő,
a mások lefitymálta étket fogyasztó szegénység.
A naponta koplaló, a folyton fűtetlen szegénység.
A málló vakolatú,
beázott fedelű,
huzatos ajtajú-ablakú szegénység.
A hajléka-sincs szegénység.
A fintorogja faképnél hagyott,
már a szaga miatt sem szalonképes,
az udvarból, előszobából udvariasan kitessékelt
vagy gorombán kiűzött szegénység.
Mérgét másokra: a módosabbakra köpködő szegénység.
Dühét tehetetlenül a maga fajtáján kitöltő szegénység.
A háború,
elemi csapás,
tartós betegség,
családi tragédia folytán lecsúszottak
kivédhetetlen, megfordíthatatlan elszegényedése.
Az eleve erőtleneké, ügyefogyottaké.
Az örökül hagyott s örökül kapott szegénység,
amibe beleágyazódtál,
s ami beléd ágyazódott,
s erősebben köt, mint az 500-as cement.
A lerázhatatlan,
lemoshatatlan,
levakarhatatlan szegénység,
amit ezernyi horgocskáival hajadba s ruhádba kapaszkodó bojtorján gyanánt,
félretaposott cipődre-bakancsodra ragadó agyagos sárkolonc gyanánt
hurcolsz magaddal s magadon élethossziglan.
A szegénység terhe.
Kínja.
Szégyene.
A szegénység örökös hétköznapjai.
A szegénység szívedbe égetett, gyógyíthatatlan emlékei és lenyomatai.
Apád szegénysége.
Anyádé. Magadé.
Fiaidé. Felebarátaidé.
Amibe beleszülettél.
Amibe belehalsz.