Greguss Ágost: A boldogság útja

« – Mióta elhunyt édes jó atyánk,
Azóta bátyám, együtt nem valánk.
Én élni vágytam, türelmetlenül,
S frissen kiszálltam ősim fészkibül,
Keresni mind, mi csábbal integet:
Szerelmet, hírt, hatalmat, kincseket:
Futottam a küzdelmes pályasíkon,
És sikerült is ezt meg azt kivívnom;
De veszteségem mindig több vala
Mint amit ért ügyem diadala.
A díj, amelyért lelkem lángra gyúlt,
Megnyerve, semmiségnek bizonyult.
Hírek és irigyek zengték nevemet,
De szívem, ah mindinkább árva lett.
A harc sok ellent zúdított elé,
A fáradás az örömet elvevé,
S tapasztalás oly tanulságot ad
Hogy emberekben bízni nem szabad.
Így elrepült háromszor tíz esztendő;
Számomra immár nem nyílik jövendő:
S most ide vágyom, hol nem ismer senki,
Hol legalább is meglehet pihenni:
Hisz amért jártam annyi világrészen.
A boldogság még sem lett osztályrészem.»
S a bátya szólt: «No ládd, én el se mentem,
S megleltem itt, családi rejtekemben.»