Ásgúthy Erzsébet: Hiába űz idegen tájra
Jaj, öl a fény, s keserű lesz ott számban az íz zsenge virága.
Hiába űz idegenn tájra napfény-keresés, új bor vágya,
Hiába nem volt még az ég tán soha azúrabb, soha kékebb,
A déltől visszakövetelnek északibb, zordonabb vidékek.
Idegen lombok, vidám dombok, derűs egek, virágos kazlak,
Kísértő vágy távol varázsa … büszke kínban be megtagadlak!
Jaj, magyar bolyba keveredtem – fajomnak tán nincs is már célja?
Mégis valami nagy parancs köt, jobban, mint a bilincs acélja.
Zordabb a gond a honi tájon, fájóbb a hév, mely hajtja vérünk,
Igévé lesz a szó az ajkon, s nincs mérték itt, mely mérné bérünk.
Állunk a Végeken – mint vártán – a nagy Viharban, egymagunkba,
Megtépett tollal, csonka szárnnyal, kialvó méccsel ablakunkba.
Itt tart valami furcsa bánat. Hejh! Mégis itt és mégse másutt.
A sorsunk ez és mindhiába! … A fajtánkhoz nem vezet más út.
Sorsunk sebére ráhajolva idézzük fel Golgotás multunk,
Szentelt a föld, amelyből nőttünk, s majdan pihenni visszahulltunk.
Ekével, tollal, vagy kapával ássuk fel újra, szántsuk végig,
Hogy új legendák ágyát vessük anyaföldtől a kéklő égig.
1943