Vaday Attila: Kőrevert jelek

Kőrevert jelekben búvik a jövő.

Képkeret kopások vonalrajzán, rajzanak legyek,
és rajokban piszkítanak létleleményfénykörökre,
örökre látszó, játszó íveket,
s szíveket pusztító haláldagasztó apró undorgyöngyöket.

Rugólelkekbe záródik az erő,
s őrök éve már, hogy vajúdnak a hegyek,
s nem ellenek, mert nem kellenek
fellegek s botor szellemek.

Méz kell, tömény szirup nyájas,
nyálas, ragadós, tapadós,
hályog adós, hogy ne lássa a pojáca,
miképp válik nemsokára,
minden azoké,
akiket a sohanembirtoklás szenvedései
nem érintenek,
s a terek mellyen helyben fetrengve,
rezzenve, kezeket keresztezve fekszenek,
emberek, s nem menhelyeken,
hol kilopják egymás szemét,
és csak a sok szemét árad szerteszét.

Egy nagy dunaparti házba befelé lódul
a jóllakott szájak hada, s Ők azok kik megmondják,
milyen egy HAZA, mikor tel izsebbel,
szép kövér lélekkel gurulnak haza.
Körevert jelekben búvik a jövő.

Már nem, ősök lelkein kapaszkodnak vezéreink,
csak nem holtak csonthalmain
zokognak már megint?
Vagy mégis?

Ki látott millió nemzetért porladó,
becsén nyugvó elődnek, emlékzöngéit mormogó,
borongó, busongó könnyeit morzsoló államlényt?
Tán van ilyen?

Nem..., biztos kihalt már e faj,
és jövőbenéző szemekkel sasként látnak,
pockot fű között,
csak, hogy a szem egy szúnyogtestet birtokol s,
hogy, hogy kell szívni vért,
azt mind, mind tudja jól.

Kőre vert jelekben búvik a jövő.

S ha elmos mindent egykor egy tavaszi zápor,
mi a virtuális térben viharrá dagad,
és nem tudod majd, hová is mentsd magad,
hisz akkor már gyertyáért nyúlsz a sötétség ha jő,
s kutaid vizében döghús ázik,
s fázik a test és égetne mit tud,
és nehéz gázoktól fullad majd a gége,
és úgy érzed már életednek vége,
s a bolygó kékje barnára vált,
megidézve a settenkedő halált,

Így állítja elő a jövő önmagát.