Urr Ida: Nagyapával a korzón

Roppant vidámak
tudtunk lenni,
hogyha sikerült
együtt lenni.

Ő büszke volt rám,
én meg rája!
így élt az álmok
nagyapája…

Az esti korzón
végigmentünk…
senkit nem vártunk,
nem kerestünk…

Lefoglalt a sok
terv és emlék…
úgy kipirultunk,
mint a zsemlyék…

Néha azonban
egy-egy percre:
megáll a mosoly,
mint a fejsze!

Ijedten rá,
majd messze néztem,
hogy elveszítem
attól féltem…

Mert tudtam azt
az este eljön:
mikor elindul
egy kis felhőn…

Ő is érezte:
vége, vége
és visszaszáll
a halk mesékbe…

Ilyenkor kérdőn
szembenézett!
a korzón bomlott,
forrt az élet…

Nevettünk minden
csámpás lábon,
győzni akartunk
a halálon.

Néhány kalap,
mint fecskefészek
olyan volt s ferde,
mintha részeg

viselte volna…
szörnyen tetszett
a sok mulatság,
aztán csend lett.

Hazamenőben
elkísértem
tűnő lépte volt
fénye vértem.

Felkopogott
az emeletre,
a lépcsőfok is
őt szerette.

Büszke voltam
a nagyapámra,
mert szíve volt
s két tiszta szárnya…