Jankovics Marcell: Az én kis barátomnak
Barátom vagy. A lelkem tükre,
Mely hűségesebb nem lehet.
Én rád bízom egy élet kincsét,
Én rád bízom a szívemet.
Mi bennem jó, te benned jobb lesz,
Mi nékem szép volt, szép neked,
És tudom, érzem csalhatatlan.
Mit hittem én: tovább hiszed.
…És zsongó lelkem képeddel tele,
Én rózsám rózsalevele!
*
Barátom vagy, nem hagysz te cserben,
Nem hagysz, harám akármi vár.
Erős, fehér a szíved derűje,
Mint a reggeli napsugár.
Két puha bársony-gyermekkézzel
Legyűrsz vasmarkú bánatot,
S mit pálya, hír, kincs meg nem adhat,
Egyetlen szóddal megadod.
…És zsongó lelkem képeddel tele,
Én rózsám rózsalevele!
*
Barátom vagy, a kit megunni
Nem lehet soha, – sohasem.
Minden szavad új, mint a holnap,
S mint virradatot, úgy lesem.
Mint virradatot, telve fénnyel,
Mely éjjelt visz és napot ad,
És minden egyes pillanatja
Sző ragyogó édes álmokat…
…És zsongó lelkem képeddel tele,
Én rózsám rózsalevele!
*
Barátom vagy, te piciny ember,
Barátom, – nem csak gyermekem,
Te életem tündérmeséje,
Ki utat mutatsz énnekem;
Mert hogyha aranyos fejecskéd
Szelíden pihen vállamon:
Nem én vagyok a gyámolítód,
Hanem te vagy a támaszom.
…És zsongó lelkem képeddel tele,
Én rózsám rózsalevele!