Juhász Árpád: Harminc év
Üljünk ide énekelni életemnek árnyékába,
szeptemberi kert vagyok csak s lecsukta már ablakát is
rossz napjaim csigaháza.
Kulcsimat megforgatom, rácsikordul ifjúságom,
letagadna, aki látott, elköltözne aki ismert,
nem születtem rózsaágyon.
Szeptemberi kert vagyok csak, néha már a szél se roppan,
elfonnyadnak venyigéim, lassan pondrós lesz a szőlőm,
mert az árokban halott van.
A sötétben éjszakánként a kert alatt latrok járnak,
veszett eb vonít a holdra és egy ágon emberfej lóg,
az utcákon furcsa árnyak
állnak tótágast, motolla nagy kezükkel port kavarnak,
harminc évem sanda kezű, harminc néma, zord latorja.
Vérszaga van az avarnak!
Áprilisba! áprilisba! csigaházat, ifjúságot!
Be jó volna életem, szép harminc évem árnyékából
sarjút szedni, de nem látok.
Nem látom a kezemet se, nem látom az arcokat se,
tántorgok csak vak az úton, árva vaknak nincsen apja,
árva vaknak nincsen öccse.
Elrabolták mind a latrok, lehúzták piros kabátom,
ezért ülök énekelve, meztelen és esztelen itt,
mint a tengeren a zátony.