Vaday Attila: Ha egyszer a világ…
Ha egyszer a világ szemét, s fülét kitárja rám,
Átnéz majd rajtam, mint gyermek,
Szobája apró ablakán,
Hallgat, érzékivel a szférát pásztázza át,
S meghallja lelkem hangzó, szenvedő dalát.
Rám csodál majd akkor, súlyos messzi ködbe néz,
Sűrű lesz a látvány, mint a dermedt repceméz,
Halvány lesz a kép, mint a téléji fény,
Lírám abból sejlik fel, mint egy röpke lény.
Mi kitárja, hol nem volt hártyaszárnyait,
Csapongva zuhan, s hirtelen felemelkedik,
Egy felével gyűlöl, s a másikkal szeret,
Lehullik a porba, és hasít eget.
Szétfeszít közeli galaxisokat,
Kvantum létben, megtesz fényév távokat,
Felrúgja parázsló csillagok porát,
S a végtelen térben, nem leli honát.
Szívekre tüskétlen rózsát tetovál,
Meteorként száguld, s az űrben, meg-megáll,
Mártóz feketében, s csillan rajta fény,
Szennyezi a lét, tisztítja erény.
Sikítva, dongva úgy muzsikál,
Suttogva, bongva hangokat dobál,
Pengeti fénynek húrsugarát,
Rítusa, ritmusra üti magát.
Zenéje érdes, és jól hallható,
Dallama sokszor szívszorongató,
S nem sugároz széjjel, szép harmóniát,
Magát elmúlásnak, könnyen adja át.
Megtölt csillagközi óriás tereket,
S ha a világ egyszer végre rámered,
Káprázik majd tőle mindene, mi van,
S talán akkor e vers, sem lesz malaszttalan.
2011.