Bereti Gábor: Juharlevélre

A messzeség nevet. Övé a holnap.
Zsibbadnak arcomon felhők árnyai.
A Hold havas fényében ázik, ázik nyarunk.
Kabátban áll minden virág, száraz fény
zörög, s a kövek között víz-bőrben
gyík oson, szél köhög. Édes mosoly,
kamaszpír didereg ajkadon. Egyszerre
villan az összes évszak, telt kebled
csókolom. Hajad örvényes éje széthasad:
kihull belőle minden –, elfogy és megmarad.
Zúg a gleccserbe zárt hóvihar.
Az ölelés utcájában most egyedül vagyok;
elnyelt fények közt ragyog az első délután;
nevetésed csillan, s újra rám csobog;
elragad, belém karol, leránt és
eltipor: mindent visszhanggá tarol a
förgeteg. Egy pillanat; az idő, akár a képzelet
összefolyt. Könnyet és mosolyt görgetett.
Nevet a messzeség. Egy sárgult juharlevélre
emlékül írom föl neved.