LEJÁRT SZAVATOSSÁGÚ JELEN
Gondolatok Czipott György új könyve elé
Az igényes versolvasók örömére, LEJÁRT SZAVATOSSÁGÚ JELEN címmel jelent meg Czipott György új verskötete.
Ha ezidáig valaki kételkedett volna abban, hogy az alkotás, történjen az az élet bármely területén, ott kezdődik, amikor az ember el tud szakadni a szakmai protokolltól, az elvárásoktól, a tetszeni akarás amúgy teljesen érthető vágyától, az most meggyőződhet az állítás igazáról. Az ismert dolgokról írni ugyanis nem más, mint a lecke felmondása. Az igazi feladat a megválaszolhatatlanra történő elfogadható magyarázatadás megkísértése.
Amikor a komfortosra koptatott tudás összeomlik, na, akkor és ottan kezdődik az alkotás. Ott és akkor, amikor az alkotó ráhangolódik a mindenségre, azaz saját tudatára. Persze az még csupáncsak a nullpont, ami nem egyenlő a közvélekedésben elterjedt semmivel, merthogy az a nullpont egy rendkívül összetett valami. Ha és amennyiben az alkotó hókuszpókuszok és fontoskodások nélkül elvégzi a műveletet, és képes a mindenségen átsugárzó tartalmakat átszűrni személyiségén, megformálni mondandóját, azt nevezem én alkotásnak.
Nem kell görcsölni. A fentebb említett műveletet mindenki elvégezheti, ha a tudatmanipuláció bűvköréből ki tud szabadulni, ha átlát a világot behálózó trükkök pókfonatán, merthogy a sötét erők az idők kezdetétől trükköznek a mi rontásunkra, hogy kisiklassanak minket, ősteni adományunkból, a lét teljes és valódi érzetéből. Kínálnak helyette tudásnak nevezett hamis képet. Azzal édesgetik ki örökségünket, öröklött készségeinket ön-tudatunkból.
Tessék megkapaszkodni, ha van mibe! Mára odajutottunk, hogy tokkal, vonóval minden, mit tudni vélünk, az hamis. Időrablás lenne felsorolni, részletezni azt, hogy mi az a minden. Összegzésül inkább annyit, hogy be vagyunk csapva. A minket manipuláló, páholyok homályában rejtekezők is be vannak csapva, bár ők fennen hangoztatják, ők a megvilágosodottak. Az persze más kérdés, hogy ők saját magukat manőverezték bele hazugságaik kibogozhatatlan csapdájába.
Költői kérdés, hogy bele szabad-e nyugodni ebbe a démoni lebutítottságba. Erre a kérdésre Czipott György próbál válaszolni. De vigyázat! Az ő válaszkísérletei sokszor újabb kérdésekbe ágyazva érkeznek az olvasók felé. Czipott velünk szembeni behozhatatlan előnye az, hogy ő megtanult mindenről lemondani. Mindenről, amit a hazugságvilág, az illúzió kulisszái kínálnak. Tisztára csupázott eszméletét felül tudja emelni a káosz sötétségén. Tud a kifordított értelmén túlmutatón irracionálisnak lenni. Irracionálisnak, amely szinte szitokszóként hangzik. Ő ismeri a metafizika mára már gyanúsan átértelmezett, értelmen túli jelentését.
Czipott átérzi, hogy a mágia nem az aranycsinálásról, hanem a tudat totális manipulációjáról szól. Bizonyítékok erre a Lejárt szavatosságú jelen című kötetben olvasható versei. És itt bizony bevallva, bevallatlanul zavarban van a recenzens, akinek legalább alapfokon értelmeznie kéne az írásokat. Zavarban van, mert mintha a zene valódi és teljes kiterjedéséről kéne prózában szólnia. Zavarban van, de próbálja tenni a dolgát. Ő is megpróbálja a lehetetlent.
A Mi is?… című beköszönő vers a költő önmagára reflektálása, amelyben mintegy elhelyezi magát a valódi manifesztációjában megismerhetetlen téridőnek nevezett valamiben, a négy, vagy inkább tíz, vagy ki tudja hány dimenziómezőben.
Odább a rabszolgává butított, züllesztett sárember faj, a fegyenclétünk pontos lenyomatát adja a Dologház című versben. Immanuel Kant A tiszta ész kritikáján, Descartesen túlmutató tartományokba navigál minket a költő. Egyéni észrevételem az, hogy ebben a könyvben visszaszorulóban vannak a folklór elemek, és a földöntúli érzékelés hagyományos értelemben vett szakrális elemei is. Formai és szerkesztésbéli erény, hogy a kötet úgynevezett építőköveinek összeillesztésénél a szerző sehol sem használt habarcsot, azaz átkötő, ragasztóként funkcionáló írásokat. Első olvasásnál az Édenkert dalokat gondoltam olyan fugáknak, de újraolvasva rájöttem, tévedtem. Czipott ebben a könyvben már úgy építkezik, mint a legendás mayák. Még utalást is találunk a módszerre a De architectura című munkájában.
Ami számomra különös, hogy néhány alkalommal Czipott kisiklik a korábbi azonosságából, és majdhogynem a politika alantas posványába lép (Csapatösszevonás, Szemafóraritmia, „fehérek közt egy európait”, Végképp eltörölve?), mintha nem tudná, hogy kik az emberiség valódi ellenségei.
Képtelen vagyok megállni, hogy ne idézzem a kötet utolsó versét, a Merengőt, melyben mintegy rejtjelkulcsát adja a tünékenységében valós létezésnek.
Így búcsúzik a költő:
terasz most hajó,
napvászon – szélfútt vitorla.
körém nincseimmel volna jó,
mind lenne még és visszaszólna.
de csak terasz,
csak rángó, kerge vászon.
szél sikong, hangjuk emléke az…
hogyan simítsak egyregyászon?
Varga Rudolf
HAJDU-VINPRESS Kiadó, 2018.