Czipott György: MÉZESKALÁCSHUSZÁROK KORA

Jé! Mézeskalácshuszárok – kapja fel fejét Czipott György új kötetének címét látva az olvasó és egy sor idilli kép sejlik fel képzeletében. A verseket olvasva azonban hamar megérti, méreggel lettek átitatva azok a mázos figurák. Azok a mindnyájunk által ismerni vélt figurák, a léleklopók a nyáladzó eszmevigécek a csepűrágó bonvivánok, akik létünket mérgezik. Mérgezik reggeltől napestig egészpályás letámadással, az emberiség általuk feleslegesnek vélt milliárdjait. Napestig mérgeznek a fertőzetpáholyokban történelmet csinálók, tegyük hozzá, hogy ál-történelmet.
Tulp doktor mélymetszése metaforikus mottója is lehetne Czipott új versgyűjteményének. Az emberi tudat elevenjébe metsző sorok azonban túlmutatnak bármilyen – az anyaginak mondott világban minden – metszésen. Megkockáztatom, világokon túl terjed a költő szikéje. Túl a bűvarabeszk világon, hol pörög a világtét rulett, oda, hol a Lélek, / eléri Őstent, / de akkor már nincs lélek  / és akkor már nincs / ősten.
Úgy vélem, Czipott mindent tud a látható és láthatatlan világokról, mit földi ember tudhat. Tudja azt is, hogy Nincs kezdet és kezdettől nincs ami. Tudja, a világot nem kell megjavítani. Ismeri a vekkerbefagyott idő természetét. Ismeri a Világvilágosságaősten, csupán a beavatottak számára felfogható mindenhatóságát. Azt is képes megfogalmazni, az eredeti tartalmuktól megfosztott, kiüresedett szavak, emberlétmessziről visszahozott szavak egyedi ritmusba helyezésével, hogy Ősten sincs velem s tán én sem vagyok. Tudja, a felfoghatatlan egész, a legfelső tudat teremtette mágia.
Ím, így teljesedik be Czipott György költészete, az örök ismeretlen erőtérben a kámforköd világban, karnyújtásnyire a smaragdtáblák titkához, leheletnyi közel kerülve ahhoz, hogy kimondja a kimondhatatlant.
Megvallom, olvasói látterembe került szerzők közül nem ismerek más irodalmi próbálkozást, amely közelebb jutott volna az igazvaló megmutatásához, mint Czipott életművé nemesedett munkássága. Úgy vélem, az sem számít, hogy az öntudatától megfosztott, elvileg írni-olvasni tudó emberiség nem ismeri fel, hogy az ő végpusztulásáról rögzít hiteles képet a költő (s persze, minden valamire való alkotó). Így aztán továbbra is képtelen felszabadítani magát a sátánista páholyok által, hamis illúziókat gerjesztő álvalóságból.
Már elment mind, ki látnok – suttogja el a megmásíthatatlan tényt Czipott György. A szóközökben felderengő lüktetés számomra mégis azt sugallja, az életláncolatok rendjében igenis, hogy létezik a remény. S ha senki más meg nem hallja a költő szavát, meghallják a világszálkivénhedt csillagok, s örömükben, kihunytuk előtt még egyszer felragyognak.

Varga Rudolf