Halottak vagyunk, csak még nem tudjuk

(Bemutató sorok Czipott György: Ebőrjítő című verskötetéhez)

Czipott György költészetét a Hispán anzX című, harmadik kötetének megjelenésétől fogva kísérem figyelemmel. Mikor is volt az? Kétezertizenkettő nyarán vagy őszén, nem tudom már, csak azt, hogy csontomba sejdült, itten bizony egy sajátosan egyedi írástudóról van szó.
Azóta Czipottnak nyolc, azaz nyolc verskötete jelent meg, és most jött ki a nyomdából legújabb, tizenkettedik, az Ebőrjítő című versgyűjtemény, melyet minden túlzás nélkül az eddigi teljesítményének megkoronázásaként tekintek, mivel tartalma az utóbbi hét év tudatos építkezésének további, téridőn kívüli kiterjesztése. Az persze nem oszt és nem szoroz, hogy én miről mit gondolok, de azért kérek minden olvasni tudó embört, vegyen részt a Czipott által felajánlott létezéskaland szemrevételezésében.
„(idő hull, permeteg./elkoszlott, lanyha tér – /ítélettel felér./összes minden beteg./erő kuszál irányt./pudvásul rendremény – /csönddé szálulva fény/széthull toronyiránt./nincs enmélyébe sül/használt határtalan/s túl, habbá létesül)”
A költő a kötet elején olvasható mottót számtalan fénytörésben bontja ki, beljebb haladván a láthatatlan mindenséget felölelő vershalmazban, sűrű rengetegben, mégpedig olyan személyes aspektusból, amelynek minden porcikája megszenvedett minőséget rejt. „ősten hol vagy?/öregedik minden mellém/kihűlt gyámkőárnyék;/háromkeresztes angyalok,/konyhakéssel megszegett evezőtollak … őrjöngéssé habosult/keserű kárhozat kerítések előtt./csak szenteltelen csillagtér jégszilánkjai/csak árnyékok alá folyó fény/áldó bizonyossága.” (Úrfelmutatás)
A fenti idézet talán elég az olvasó számára a bizonyossághoz, hogy Czipott művészete nem a steril, fensőséges álmagasságból szemléli a világnak látszó valamit, hanem a létezés titkait őrizve és továbbadva minden maradék emberi esendőségünket is beleszővi a sorai mögött húzódó mélységbe, magasságba, hogy átmentse minden hibának mondott erényünket a következő emberi faj számára. „sajátjához végül/okos patkányként/eljut elme./minden darabokban/mintha felnégyelve/új s újabb útvesztővé/megtelnék megint./látó hiába lát.” (Borozni ülj…)  
Abban a tündökletes információs mezőben, a kvantumtérben a saját maga által gyártott tudásfelhőn lebegve mutatja fel Czipott ősteni lényünk lényegét. Úgy sejtem, tudja, hogy a mai multiverzumnak nevezett izé nem újkeletű dolog, illetve nem dolog. Talán azt is tudja, hogy a hétmindenségen áttartó szunnyadás után ötödszörre rugaszkodott neki a megnevezhetetlen, hogy az egyre sűrűsödő semmiből egy újabb próbálkozást komponáljon.
Ettől kezdve szabad kezet kap a költő, tudatom másodpercenkénti átalakításához. Az sem zavar, ha a versmondat elejére teszi ki a pontot. Úgy vélem, annak is jelzésértéke van, ugyanis az a pont egy ideje már kitétetett, és pillanatnyilag már abban az időben élünk, amely nem idő. Magyarról magyarra fordítva, vívjuk haláltusánkat, halottak vagyunk, csak még nem tudjuk. „emberségére oly gőgös állat/nézz hát viadorkutyák szemébe/ha lelkük testük ízekretépve./csak szenny ürülék marad utánad/és mentségre nem találhat senki/szép szavakban korszakos csudákban/démonra istenre rátaláltan./mindőnknek így kell embernek lenni. … künn még villanylámpák fénye árad./megváltást éjszaka ma sem hoz el./krisztus nem kérdez de nem is felel…/nézünk vádló pohárkarikákat…” (Farkasórán)
Bár Czipott nem törődik a didaktikus megértetéssel, a gyengébbek kedvéért azért rághatóbbá, emészthetőbbé teszi, új világ van születőben. A mi parányi létünkben sosem látott változások várhatóak a jövőben. Sokakat mindabból talán csak a gazdasági, pénzügyi rendszerek összeomlása érdekel, de mindaz bagatell ahhoz képest, amely majd kozmikus méretek között történik. Mindazt persze nem kell annyira mejjre szívni, hiszen a változásban ott van az emberi lelkületben időtlen idők óta sóvárgó megváltás az aranykor után. Hogy eljő-e az általunk mennyeinek képzelt létállapot, rajtunk is múlik, hiszen az ember önmaga bírája, hogy mennybe vagy pokolba kerül, azt a műveletet is saját magának, saját tudati átalakításával kell elvégezni. Semmit sem lehet kizárni száz százalékosan, és hát a remény hal meg utoljára, teszem hozzá közhellyé zanzásítva a létezés legnehezebb kérdését. „világpályák/möbiuszhurokban/folytonapályló dagályló terek/szűntelenforró violarezgés/és értelmenincs enteremtés.” (Entrópia foka) Ugye, most már értjük, mit próbál aggyal foghatóvá tenni a költő. Majd így folytatja „magad léssz fogódzó/lelkedben kereng/ezernyi jószó/rádtestálva kincs/hogy bármi van/mindegyre nincs.”
Odébb, a (.)genezis című versben így folytatja „.lehet hogy semmi sem lesz/hiába gondrühös sorsvetett vátesz/lehet csak villanykörteként lobbant ige/és nincs áramfolyás és semmi se/mert dolgok setét vén űrökbe esnek/hol egybemállnak húsatlan testek/s tán egybeböfögi istenkút anyaméhbe/sátánerőkoloncos csakazértse” Na, kérem szépen, konyec filma, lehet szedelőzködni, s keresni egy másik vetítőteret a kvantumtérben.

Kvantumtanatika

valahány
tegnap
veled
szíved
átütő
fekete
lyukba
hull
elme
így
tanul
vagy
csak
alig
békélj
meg
hajnalig

Ha nem úgy van, kérje ki magának a költő, de szerintem ő angyalokkal, kerubokkal, szeráfokkal társalog, na meg János prófétával. Ráadásul időnként még egy kanördög is betolakszik a képbe. Komolyra fordítva, úgy hiszem, nem tudom, hanem hiszem, hogy Czipott tudja, Ősten privát mobilszámát. Egyébként honnan a csudából szerezné azt a látási képességet, melyet próbál ránk is testálni. Csak úgy mellékesen megjegyzi, földünk tengelye kileng, akár egy törött kerekű szalmásszekéré. Felbomlóban a világunk, a bolygónak mondott sárgolyó rezgése emelkedik, a nap ereje megsokszorozódik.
„éngénjeid kócosűrben,/élővízben,/világfában,/anyaföldben,/ennyi vagy csak,/cifrasemmi, rojtlónincsen./ősnyi veled/és nem nélküled fon/virágot ág./köréddereng körökbeforrt/istenvalóság./távollá volt lennem,/közellé fog lennem,/haj, regő rejtem,/haj, regő rejtem.” (Tavaszregő)
Ja, kérem, könnyű annak, akinek mindennapi kenyere a mágia.

                                Varga Rudolf

(Czipott György: Ebőrjítő, Hajdu-Vinpress Kiadó, 2019)