Fülöp Kálmán: Verőfény

Egyszerre könnyű és nehéz ajánló sorokat írni egy távollakó barát, az erdélyi Nagykenden élő és alkotó Fülöp Kálmán költő legújabb, immár harmadik verseskötetéről.

Szélnyitotta könyv 
az életem, lapozz bele,
véletlen olvasóm,

s ne tedd le úgy,
hogy bele sem olvasol.

Nehéz, mert itt nálunk nincs meg az a »bűvös« konyhaasztal, amelyen Kálmán dolgozni szokott, nehéz, ugyanakkor még így is könnyű. Könnyű, mert a távoli Görgényi-havasok felől fújó keleti szél elhozta és megsúgta nekem Pomázon, a Mesélő hegyen, azokat a tiszta, önvallomással egyet jelentő gondolatokat, amelyek e strófákat éltetik.
       
Ars poetica

Verejtékcseppben vers, sugárzó.
Barna kenyérben két kezem.
Égre tűzött fekete zászló –
fájó sorokban létezem.

  A fentiekből fakadó népi bölcsesség mutatja, hogy az ismert erdélyi író, újságíró és lapszerkesztő Bölöni Domokos által támogatott Fülöp Kálmán nem egyszerű falusi rímfaragó, versei sok tekintetben a fiatal Sinka Istvánéra vagy a pályakezdő Sértő Kálmánéra emlékeztet. Pallérozottsága leginkább a múlt tiszteletéből, őseinek az anyaföldből, Erdély, a Kárpát- haza iránti szeretetből valamint Böhm Károly, az egykori kolozsvári filozófus, egyetemi tanár elmélkedéséből táplálkozik.

A tegnapból úgy jöttem át, ahogy voltam.
Csak arcom lett ráncosabb, hajam deres.
Külsőm, az változott, öregebb lettem –
lélekben maradtam szálfa-egyenes.

 A »Fakult kép« című versében eleveníti fel, hogy a magyar családok teherviselő oszlopai mindig is a nők voltak, akik a háttérben végezték, sokszor betegségekkel is küszködve, nehéz mindennapi feladatukat, nevelve gyerekeket, unokákat, az asszonyok napi fáradságos teendői mellett.

Nagyanyám arcán jött az este,
asztma kínozta, mosolya fájt.
Béke nyílt: a tekintetében,
bújócskázott a rút világ.

Kenyeret sütött, dúcra vártam,
lángolva sikkant le a padra.
Nem szólt, csak némán tört a dúcból,
s ráncos kezével ideadta.

Ő volt a némán fájó jóság,
az élet s a rongyos halál.
A keretből gyötrő valóság:
szólítgat,  lágykenyérre vár.

Kálmán alábbi sorai azt bizonyítják, Ő nem a modern kor poétája, hisz képes volt megbékélni önmaga sorsával, egy eltört pályával, rátérni az Úr által kijelölt életútra.

Soha nem húztam ujjat senkivel,
Önmagammal pereltem, Isten rá a tanúm.
Vétkemért büntetésem a vég nélküli kényszer:
vallani irgalmatlanul.

Számvetés című versében ezt írja:

Tudom, hogy egyszer megmérettetem.
Szavaim súlyán elbillen a mérleg.
A többlet annyi legyen, Istenem,
amennyibe népem sorsa férhet.

Korunk emberének legnagyobb hibái közé tartozik az énközpontúság, a türelmetlenség, a mohóság. Keveseknek adatott meg a már fentebb is hivatkozott paraszti bölcsesség kegyelme, önön sorsunkat, népünk fátumát Isten kezébe bízni.

Voltak szép idők, amikor
a harangszó fényt csírázott,
s hangja napjaim keresztjén,
a vén mezőn átkiáltott.

Ott a Verőfény-pataknál,
csobogó víz fakó tükrén,
székely lányok hamvas ajkán,
fénylett a dal, felhők csücskén.

Édes volt a találkozás,
piros-fekete vasárnap,
a vén pad ha beszélhetne,
szépet regélne a mának.

Ma már csak a vak Verőfény
őrzi Nagykend ősi titkát,
s minden szombat harmat-éjén
ölt magára ruhát, tisztát.

Eddig megjelent versesköteteiben mindig megjelent- megjelenik Nagykend, amelynek Kálmán annyit köszönhet. A magyar, így az erdélyi ember szereti szülőföldjét, otthonát, minden téglájához, minden sarkához és falbavert szögéhez, hétközi és ünnepnapok, fájó és boldog emlékek fűződnek. A szülőfalu távoli, de sohasem halványuló képe, az ehhez való ragaszkodás segítette át Őket, Minket, hogy elsodorva vagy elűzetve mindig visszavágyjunk és vissza akarjunk menni ahova, ahonnan elindultunk akár Kárpát-haza legtávolabbi szegletéből.

Kitaszított magából
a nyugtalan idő –
lebegek a nappalok
szennyén, mint
akinek már semmi
dolga, két toronyban
is delet ütnek a
harangok, csontjaim
sajogják a mögöttem
maradt évek terhét.

A szavak elakadnak
valahol az éterben,
s megszakad az adás –
az idő sápadtan téblábol.

Tölts még egy pohárral
Seprődi sógor a
dicsői hegy aranyából.

  Búcsúzóul álljon itt néhány sor Fülöp Kálmán nekem küldött önvallomásából.  »Mondhatom azt is, hogy szerencsés ember vagyok. Mindhárom könyvem kiadásához kaptam anyagi segítséget. Első kötetemet Nagykend testvérfaluja, a magyarországi Aldebrő község önkormányzatának köszönhetem. A másik kettőnek a kiadását Balavásár község önkormányzata segítette. A kötethez Bölöni Domokos ajánlotta fel egy korábban nekem írt, és a Népújság hasábjain publikált levelét, amely ma is aktuális. A szerkesztést is Domokos végezte, teljesen önzetlenül, baráti megfontolásból. Tördelését Donáth Nagy György vállalta el és végezte nagy szakszerűséggel. A kötet fedőlapjának elkészítéséhez Kedei Zoltán festőmővész ajánlotta fel egyik ide illő rajzát. /Az ő rajzai, illetve festménye szépítik első és második kötetem is./ Ezúton is hálás köszönet mindannyiuknak. Verőfény című könyvem kilencvenöt verset tartalmaz, közülük néhány szerepel előző köteteimben is.
 Aki a könyv erdélyi bemutatójáról akar olvasni, az keresse  fel a »Súrlott Grádics« szépirodalmi lap oldalát: http://surlottgradics.wordpress.com/.  A versek iránt érdeklődők a kálmánfülöEz az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. drótpostafiókon érdeklődhetnek a kötet megvásárlásáról.