Botz Domonkos: Papírképek

Három fejezetben nyújtja át a szerző ezeket a villanásnyi képeket. Az elsőben a rövid, mondhatni szikár novellák kapnak helyet. Egy-egy elkapott, ellesett szituáció, életkép csupán annyi körítéssel, amennyi a megértéshez szükséges. Nem magyaráz, nem akarja pasztellé oldani a sötétbe forduló színeket. A maguk eredeti döbbenetével adja elénk a tragikus élethelyzeteket. Felmutatja, mint ahogy a legnagyobb realista íróóriások tették, és nem vállalja magára a feloldás felsóhajtó megkönnyebbülését. Nem tölt szirupot a mérgezett italhoz, hogy könnyebben lenyelhesse az áldozat.

  Mint ahogy minden ember testében, lelkében ott laknak az ősök génjei heted-, vagy hetvenhetedíziglen, akként laknak szerzőnkben is Mikszáth, Móricz, Hemingway, Zola, de hozzá merem tenni: József Attila géndarabkái is. („Nem én kiáltok, a föld dübörög…”, és mindez neki is „Nagyon fáj!”)

  Amikor leül a vakítóan fehér és üres papírlap elé, hogy elindítsa rajta a tollát, valamennyien ott ülnek a székén, és vezetik az élet sűrűjébe mártott pennát. Valamennyiük arca felvillan a születő képekben, de mire a betűk szavakká s ezek mondatokká formálódnak, egyetlen arcot mutatnak csupán: Botz Domonkosét.

T. Ágoston László