Lezsák Sándor új verseskötete

Mi a vers? Költők csodatéteménye, ahol szó jön szó után, s a szó nyomában képzetek, hangulatok, érzületek kelnek – és egyszer csak másnak, máshogyan érezzük magunkat. Jobbnak és teljesebbnek. A vers: varázslat, amellyel költők ajándékozzák meg az emberiséget.

    Májusban, a 86. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában Lezsák Sándor verseskötete Társai elmentek megváltót nézni címmel. A versgyűjteményt a költő politikai harcostársa és barátja, Bíró Zoltán irodalomtörténész szerkesztette. A vaskos kötet több részből áll össze; a versek csoportosítása a szerkesztői munkát dicséri.

    A könyv témák sokaságát öleli fel: olvashatunk hitről, családról, a magyar világról, a rendszerváltásról, illetve annak kezdetétől 2014-ig. Visszatérő téma az elmagányosodott, elmagányosított öregek fájdalma, vagy akár a költőnek saját betegségéből eredő kiszolgáltatottsága, de téma az országgyűlésben végzett, olykor keserves munka is. Indulatkitöréssel, heves számonkéréssel nem találkozunk a versekben; az élvezetes metaforák, képzettársítások, költői képek hatásosabbak minden nyíltan támadó szónál.

    Lezsák Sándor több versében szokatlan írásmódhoz folyamodik: némely verssor belsejében egy-egy szó után pontot tesz, ahol, akár a prózai mondat végén, le kell vinni a hangot. A hang lejtése után következő parányi szünet azonban jótékonyan hat a ritmusra (lásd: Sószegény étrend című vers utolsó három sora). A rímek gyakran belső rímként – azaz verssoron belül – jelennek meg, de tisztán csengenek, olykor tisztábban, mintha a sor végén lennének.

    Több vers is eszembe juttatott valamit vagy valakit. Két vers olvastán is felidéződött egykori magyar tanárom arca – nyolcadikban tanított, Bodor Lászlónak hívták –, aki felhívta a figyelmünket arra, hogy a vigyázzál ige, bár felszólító módban van, sokkal kérőbb, megengedőbb, mint a vigyázz, szintén felszólító módba tett ige. A költő egyik versében idézi egy nagymama unokájának szóló levélbeli szavait: „vigyázzál magadra”. Hátrább lapozva, egy másik öreg néne így szól valakihez: „nézzed csak”. A mai, zaklatott világban szinte kihalt ez a kifinomult, inkább szeretettel kérő, mint felszólító igealak.

    Hadd említsem meg, hogy a kötet egy személyes emlékkel is meglepett: a 10. oldalon rábukkantam egy, a nyírségben használatos, de a pesti fülnek idegen, toldalékolt névszóra, a lábod szóra. (Ahogy leírom, a számítógép alá is húzza piros hullámvonallal – ő csak azt ismeri, hogy lábad. Ugyan, mit tudhat erről egy computer…) Örültem a régen hallott szónak: a Kemecsén született édesanyám mondta így, meg a tarcali anyai nagyanyám. A kötetből aztán megtudtam, hogyan, honnan került ide a szó: ez külön ajándék volt a versek mellé.

*

    Lezsák Sándor költeményeit jó szívvel ajánlom minden magyar embernek, aki a verset, általában az irodalmat és az édesanyjától tanult szép magyar nyelvet szereti.

2015. május 26.

Török András István