Titkon túli versek

beretigabor

Bereti Gábor Titkolt múlt – tiltott jövő című kötetéről

Őszinte élmény volt számomra egybegyűjtve újraolvasni Bereti Gábor költeményeit, a szerző Titkolt múlt – tiltott jövő című legújabb verskötetében. Az opuszok majd mindegyikét ismertem már folyóiratokból, antológiákból, de így, csokorba szedve sokkal erőteljesebb a versek üzenete.
Úgy gondolom, a hatodik ikszen túl minden szerző úgy állítja össze aktuális kötetét, hogy bevallva, bevallatlanul felsejlik benne, lehetséges, hogy ez lesz az utolsó. Ez alól a kísértés alól Bereti Gábor sem kivétel. Közel ötven éve ismerem a költőt, s figyelemmel kísérem elméleti felkészültségét a filozófiai esztétika területén, valamint formakészségét, pontosságát, mert amit Bereti mond vagy leír, az mindenkor tartalmas és írásaiban nagyítóval sem találhat a farkasfogú kritika sem hibát, kivetnivalót. Gábort már középiskolás korában ismertem, hiszen együtt koptattuk a „Fődes” padlantját, és már az előző évezredben is megmutogattuk egymásnak legújabb remekműveinket, amelyek véletlenségből mindig ott lapultak a belső zsebünkben.
Ha Bereti Gábor kerül szóba valahol, számomra mindenkor a szerénység jut eszembe. Mégpedig olyanfajta szerénység, amely utánozhatatlan, mert ő nem manírból szerénykedik. Neki van mire szerénynek lennie. Ezt bizonyítja ez az összegző, Bereti költészetének szinte legjavát felvonultató kötet.
A két nagy egység, a Találkoztál velem és a P. Klee, avagy egy modern a posztmodernben, valamint a bennük olvasható ciklusok, Régiségvásár, A skanzen benépesül, Fölhalmozódó félelem, A magánélet szentsége, A skanzent elhagyják lakói, Költészet nélkül nem ismernéd magad, úgy tartalmi, mint formai szempontból megmutatják azt az átgondolt „világívet”, melyet Bereti Gábor felrajzol a fölöttünk tornyosuló baljós égre.
A Régiségvásár ciklus elején rögtön három hagyományos szonett, a Félén dalocska, az Őszi hajnal és a Tizennégy sor. Költőnk mintha amúgy józsefattilásan felemelné mutatóujját, figyelj olvasó! Figyelj nagyon, mert itt nem akármi következik százhárom oldalon át. Felkészültségem sajnos kevés ahhoz, hogy amolyan strukturalista szempontrendszer szerint elemezzem a versépítményt, de a magam módján érzem a konstrukció figyelemre méltó kivitelezettségét, mint ahogyan jelentős szakrális építészeti alkotásoknál is megérzi az ember, hogy ottan Isten vezette a pallér léniáját, ceruzáját és kezét, másként nem születhetett meg az a mű.
Nem állhatom meg, hogy ne idézzem a költő egyik megragadó fordulatát: „Hogy magához intsen, / eljött értem a Földidő. / Szava kietlen táj, / szerelmet, anyát, hazát / hagyatva el. / S most a hideg hó abroszok / felett, mint a végtelen, / füstöl a sávos semmiben.” (Eljött értem a Földidő).
És ha már belefogtam, nehéz abbahagyni: „a / fo / rradalom hát mégis létezik / lélegzik az asztalomon / tt / i / f / eh / ér ha von / eső labdarózsa / ét / sz / az / e / mberiség havazik / emeti virágját / t / …” (Mély álomban).
Azért is tartom fontosnak ezt a citátumot, hogy érzékeltessem, költőnk nem csak a klasszikus formáknál van otthon, hanem a forma bontásánál, kifordításánál, befordításánál is. De ő nem öncélúan teszi mindezt, hanem azért, hogy mondandóját még érzékletesebben kiterjessze. Úgy látom szerzőnk máris az őt talán legjobban izgató kérdésnél a forradalom, a társadalmi, történelmi forráspontoknál jár a Talán nem élni kéne című versében is. És máris itt tündököl a belső ikon, József Attila, kinek „Esik című versét olvasva” zengeti ki saját hozzávalóját Bereti Gábor (Ej, barátom, esik).
Ha már az építkezést említettem, most világlik meg előttem, hogy ösztönösen is ráhibáztam, hiszen az újabb építőelemek egyre meredekebben és dinamikusabban törnek a csúcs felé. Ezt igazolja az Ólmos árny, az Egy szürreális tényvers, A meztelen vízen, az Ócska szavak soraiban. Aztán egy kis pihentető, Az égre című költemény, amely a szerző istenkeresését példázza.
A skanzen benépesül ciklusban újabb részletek csipkézik az építményt, melyből olvasatom szerint „A madarak röpte az angyalokig” című az, amely látszólag csak egy odavetett bagatell, mégis lélekbe markoló, amit sugall.
A harmadik rész/egész (nem tudok jobb elnevezést arra a nyitott befejezésre, melyben Bereti Gábor megragadja a mindenséget). A kiemelkedően szép részletek: „Árnyékká formál az idő. / A lánggal üldöző angyal. / Arca a levegő csontocskái / közt tűzszikrás lehelet, / mint vízbe cseppent vér, / világít viharzó rózsafényben …” (Árnyékká formál).
Amíg az első nagy egység ciklusaiban a teremtő gondolat csupán egy-egy szekvencia erejéig konzisztálódott, a második nagy építőelemben, a P. Klee, avagy egy modern a posztmodernben fejezetben már mindvégig megismételhetetlennek tűnő egységet alkotnak a költemények. Bereti a festő Paul Klee alakját ölti magára, úgy mondhatnánk, az ő maszkját ölti fel, de igazság szerint itt jóval többről van szó. Egyfajta körülírhatatlan azonosulás ez, véletlenül sem olcsó szerepjáték. Bereti Gábor így vall erről: „Én voltam félig ő, / ő meg félig én. / Jött velem / szemben P. Klee, / és az a hatalmas, / kék tótükör / amit az örökkévaló / ajándékozott neki. / A délelőtti eget fürkészve / búzavirágtengerként / parkolt le mellettem. / P. Klee egy pipacs zsebéből / húzta elő kezét / és ujjait megfürdette / a Napban. / Én meg nyomban keresni / kezdtem szemén / a fényt, a tavat, a tükröt, / amiben megláthatnám, / emlékeinken olykor / ő is elmereng-e úgy / ahogy én” (Félig ő).
Szösszenetnek tűnik talán, szerintem mégis telitalálat Az irónia dicsérete, avagy P. Klee egy Bereti verset olvas című háromsoros: „Írtam egy verset. Olyan, mint a lószar. / De azért különbözik is tőle. / Mert a lószar büdös és olvashatatlan.”
Nem állom meg, hogy ne idézzem az utolsó elem sorait, amely maga a Bereti által megálmodott építmény legfelső gondolati köve, a kötet befejező verse: „De itt nem érhet véget a történet, / gondolta P. Klee, /midőn körbenézett, s látta, a csodák / megrepedt gömbjéből / lassan minden elszivárog, / mert / az ég, mely megfagyott, nehéz, / azúrsúlyú kékjét üresen lengeti, / s az apadó folyók ereivel hiába átszőtt, / lüktetését csendben elveszítő tenger, / s a levegőtlen, ziháló tüdejű, lakatlan, / zöld kezeivel az arcához kapkodó Föld, / s körötte a könnyek nélkül síró, / csillagtalan, kiszúrt szemű éj / mind, mind abban reménykedett, / HOGY SZÜLETHET MÉG ÚJ ÉLET / EBBŐL A VILÁGBÓL” (Körbenézett, s látta).
A kétezer-hatban elhunyt grafikus festőművésznek, Bozsik Istvánnak a kötetben szereplő rajzai, grafikái teszik még sűrítettebbé a Bereti által teremtett atmoszférát. „A korlátozhatatlanság és a nyitottság fontosságára figyelmeztetőkkel vallom, a költészet elől nem lehetnek az életnek sem kifejezés technikai, sem magán, vagy közéleti értelemben vett, elzárt területei. A költő számára a feladat ezért ma sem változott: a hagyomány és a megújulás igényeire figyelve a maga lelkéből és tehetségéből fakadó munkássága révén a műben az esztétikum eszközeivel lírává emelt igazságnak a láttatása. Kötetem szerény kísérlet a fentiek poézissé konvertálására.” – írja a szerző a könyv fülszövegében. Biztosítom Bereti Gábort, vállalkozása sikerrel járt. Úgy gondolom, sok újabb csodát kell még alkotnia, hogy a Titkolt múlt – tiltott jövő minden redőzetét feltárja. Olvasótársaim nevében is jókedvet, lelki erőt kívánok a szerzőnek.
(Bíbor Kiadó, Miskolc, 2015)

Varga Rudolf

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf