Fogoly költő testamentuma

Mono- és multigráfiát tart kezében az Olvasó, Gyóni Gézáról, akiről sokan vallanak Valentyik Ferenc áldozatos szerkesztői munkája nyomán. Fájdalmas egyszerűséget ad a költőnek, hogy száz éve tört ki az I. világháború, vagy ahogy akkor mondták, a nagy háború, mely egy csapásra ismertté tette nevét. Csatlakozom az emlékezőkhöz azzal az egyéni elfogultsággal, hogy földiek vagyunk és verseit ifjúkorom óta ismerem, az evangélikus parókiánál tartott megemlékezéseken a vasárnapi miséről menet én is részt vettem. Még ismertem olyan idős embereket, „egykori szerelmét” is, akik személyes kapcsolatban álltak vele, vagy a fogságban is vele voltak. Egy-egy versének olvasásakor megelevenedik a gyóni táj: „Van egy falu”, magam előtt látom a dédnagyanyám kertje mellett menő utat, a temetősort, ahova az ő anyja is járt „karján lobog a gyásszal, / kezében őszi rózsát őröz” (Halottak napja). És „A dabasi új harangok” is elhallatszanak hozzánk.
    A világháború katonái elporladtak. De az egzisztenciális szorongás és szomorúság megmaradt, amit megénekelt a Hazatérés című versében. Sok alkalommal prédikációmban idéztem: „Te már mindent tudsz, halott katona, / Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit. / Szemed nem bántja bűn és babona, / S füledbe már az örök csend szüremlik…” Különösen a XX. század óta az ember megkísértésének drámája, hogy a halál utáni lét a teljes megsemmisülést hozza. Ő – mint egykori lelkész növendék és evangélikus lelkésznek a fia – neveltetéséből is hozta a keresztény reményt, amit a maga véres igazságában meg is valósított. A krasznojarszki kórház falára súlyos betegség lázálmában írta: „Térjetek meg / s szeressetek. / Elnyel mindeneket a hőség / És csak Istené a dicsőség.” A krisztusi kort megélt költő üzenete vigasztaló végső bölcsessége az esdeklő és törékeny embernek. 

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek