Kovács István: „Érdek és szeretet” – Lengyel visszaemlékezések a szabadságharcra 1848-1849. Magyar Napló Kiadó, 2016

Mintha kitűnő minőségű egykorú dokumentumfilmek sorát vetítenék, olyan közelképeket ad az 1848–49-es szabadságharcról Kovács István könyve. A szerző által felfedezett és általa lengyelből és franciából lefordított naplók és visszaemlékezések forrásértéke felbecsülhetetlen. Száz éve ilyen mennyiségű hiteles visszaemlékezés-gyűjtemény egy kötetben kevés került a szabadságharcot kutató történészek és az érdeklődő közönség elé.
Tudományos értékét fokozza, hogy az események olyan időszakairól kapunk színes közelképeket, amelyekről magyar forrásokkal alig rendelkezünk: mint például 1848 tavaszának galíciai eseményei, az 1849-i nyári hadjárat utolsó, bánsági szakasza és az emigráció első, szerbiai és bulgáriai időszaka.
A nem történész olvasó sem képes letenni a könyvet, olyan élvezetesen életszerűek az leírások, tragikusan és kacagtatóan valóságosak a részletek. Az emlékező harcosok többsége elsőrangú író, különösen Zygmunt Miłkowski, aki Tomasz Teodor Jeż álnéven Fent és lent címmel – magyarul is megjelent – regényt írt a szabadságharcról.
Mind az emlékiratbeli, mind a regénybeli csataleírásokból kiérződik, hogy ő valóban részt vett az ágyútűzben lezajlott szuronyviadalokban, a lovastámadások visszaverésében. Tápióbicskénél megbabonázta a veressipkás 9. zászlóalj rohama, amelyre így emlékezik vissza: „Tápióbicskénél nem a hidat, hanem egy hosszú töltést kellett elfoglalnunk. Ennek megrohamozása és birtokbavétele pontosan ugyanúgy történt a kiadott parancs szerint, mint Hatvannál. A réteken az osztrákok visszavonulását fedező ingoványosabb részek felé menetelő zászlóaljak parancsot kaptak a kitűzött cél elérésére. A visszavonulásuk útvonalát jelentő töltést az osztrákok keményen védték. Felállították ellenünk a tüzérséget és a gyalogságot. A parancs vétele után három zászlóalj állt készen a rohamra. Jobbra tőlünk megszaporázva lépteiket a veressipkások haladtak; osztályoszlopból szakaszokra bomolva, elnyúlva, futólépésben haladtak, mit sem törődve a rájuk zúduló pokoli tűzzel. A kartács- és puskagolyózápor nem tartóztatta fel őket. Rendületlenül törtek előre. Átkeltek a töltésen, és a túloldalon kisebb csoportokban az osztrákokra vetették magukat. Nyomukban futottunk mi. Ránk már nem lőttek. A veressipkás zászlóalj súlyos veszteségeket szenvedett. A töltést elborították a sebesültek és a halottak, akiknek nem kis része egyik oldalon a vízben, a másik oldalon a csalánosban és a mocsárban feküdt.”
Az ugyancsak bőséges magyar 1848-as emlékirat-irodalom főleg tábornokok, törzstisztek, politikusok tollából származik, akik a nagypolitikai és katonai eseményeket mintegy felülnézetből rögzítették. Közkatonák, altisztek véres és sáros alulnézeteiben nem bővelkedünk. Azok közül, akiket ismerünk, például Karsa Ferenc hadinaplója fogható a lengyel közvitéz, altiszt és főtiszt szerzők visszaemlékezéseihez.
Külön értéke a kötetnek, hogy a Magyarországon saját hazájukért harcoló lengyel katonák friss, idegen szemmel írják le az akkori magyar világot. Megörökítenek olyan részleteket a tájról, falvakról, magyar szokásokról és ételekről, amelyeket a magyar szerzők, természetesnek tartva, nem rögzítettek. Ezért a könyv, hadtörténeti fontossága mellett, kultúrtörténeti kincsestár is.
A memoárírók lengyel hazafiak, akik személyes élményeiken kívül elsősorban a lengyel légió viselt dolgait, a mellettünk küzdő több ezer lengyel katona belső világát ábrázolják, amely a magyar olvasónak különösen új és érdekes. Kétszeresen azért, mert a háttérben felragyog szabadságharcunk hatalmas történelmi teljesítménye és jelentősége.

Somogyi Győző