Kiss Menyhért: Censztochói legenda

Ős Jaznagora felhős orminál,
Mint egy repülő, óriás sirály,
Mely szárnyait a fellegekbe vonja:
Áll zordonan a templomok templomja;
Hajnaltól egyre folynak a misék,
Tarka búcsúsnép a nagy messziség,
Százezrek jönnek, bánattal, arannyal,
S ha elsírják, mi szívüket átjárja,
Könnyen, fehéren mennek, mint az angyal,
Meghallgatta a censztohói Márja…

És ott, hova litvánok, lengyelek,
Százéves gyászt, keservet, könnyeket,
Titkon elsírni járnak, ahova
Nem ér el a vad zsarnok ostora,
Fehérkámzsás pálosok seregébe,
Hol szent zsolozsmák hangja epedez:
Élt szomorún, törötten, feledésbe,
A legutolsó magyar szerzetes…
Páter Kovács… míg délcegen járt lábán
Lengyel felhőkön ő volt a szivárvány,
Nála a remény sohase volt fogytán,
Míg sírt a lengyel hona állapotján –
Köréje gyűltek, lesték, amit mondott,
Mint a zsidók az égő csipkebokrot:
„Testvéreim, lelketek rejtekén
Éljen olthatlan a remény,
Nőjjön a hit, hogy nem maradtok árván,
Megmozdul egyszer a nagy magyar Kárpát,
Minden fenyüje katonává válik:
A Tátrától az ojtózi határig,
És jönnek és a moszkovita járom
Köddé, párává foszlik mint az álom…”

S Páter Kovács az Úrnak hű cselédje,
Hogy életét irgalommá cserélje,
Míg gyötrő böjtben vergődött a teste,
Minden éjjel a Szűzet fölkereste;
Két pisla mécs sápadó fénye őt,
Kövön térdelvén a szent kép előtt
Aranypiros glóriába fonta,
„E megláncolt, rabszíjra fűzött honba,
Hol Kosciuskó lelke lobogott,
Küldj villámlást, ágyúkat, lobogót,
Fekete sast, szilaj fergeteget,
Mely magyar földön kerekedett,
Lássam a hajnalt, aztán vedd a lelkem,
Áldozattal, engeszteléssel telten…”
És seregestül rohantak az évek,
A Páter haja ezüstösen fehér lett,
Misék, hórák közt várta, egyre várta,
A virradást a censztochói várra…
És a kétkedők a hitlenek
Állták, hogy ma legendák nincsenek.

És aznap éjjel… a kopár, szűk cellába
Olvasván hittel a szent szöveget;
Lelke mennyei álmot szövöget:
Robbanást hall az éjszakába –
Földrengető, hatalmas robbanás,
Még el se ül és követi a más;
Kürtök riadnak, dobok peregnek,
Ütemes lépte döng a seregnek.
Csodaszép álom… tán elszenderült,
Arcán fodrozik vidám, szent derű,
Hogy így tréfál az álom… de mégse, mégse,
Ez kartács, zápor, ágyúk tüzelése,
S lent a klastromhegy lába alatt
Menekülő, riadt, kozákcsapat –
Fölrántja ablakát, s a bősz zsivajba
Különös szót hall, azt, hogy „rajta, rajta!”
És egyszerre… öreg, bicegő lába
Csodálatos erőt érez, rohan,
A magyar szó fölgyúl az éjszakába,
S mint két fénylő csillag, olyan;
A perjelnél terem: „Nézz a völgybe le,
Verve rohan a zsarnok serege,
Magyar huszárok verik a kozákot,
Ez a te csodád, Szent Szűz Anyánk, oh áldott!” …
S a pálosok aranyos kazulákba
Öltöznek és fáklyákat gyújtanak,
Messze csendül kórusuk hozsannája,
Mennek elébe a hadaknak…
Az éj borzalmától reszket a tájék,
Röpködnek a gyémántos pluviálék,
Elül a novíciusok, fráterek,
Kezükbe égő kandeláberek,
Így indul a völgybe a menet,
Elül régi szent zászlók lengenek,
És egy kereszt, magyar szív megremegsz-e?
Az erdélyi Fráter György szent keresztje…
S a város parancsnokához érnek,
Ajkukon elhalkul az ének,
Szól a prior: „Vitéz tábornok úr,
A lengyel Pálos-rend ide vonul,
Magyar lengyel barátok állnak itt:
Vegyék lelkünk szentséges lángjait…
Nézzék az ódon, óriás templomot,
Minden oltárán minden láng lobog,
A megváltó magyar sereget várja:
Ki hozta, védte, a cesztochói Márja”…

S véres-porosan megy a sereg,
Nem fáradtak, most mindenki örül,
Lágyan csókolgatják nyári szelek,
Hajnali sugárzás köröskörül:
Feléjük perzselt lombok inganak,
A csukaszürke világhírű had
Így megy… Köszönti ezer harang,
S égő falvak a völgyben, alant.
És fenn a dómban a szószékre lép
Egy délceg, vállas, fehérhajú pap,
Arcán, szemén gyönyörök láza ég,
Csorog a könnye, mint patak;
Két öreg karját áldásra tárja,
Téged ölel Duna-Tisza tája,
Akar beszélni… a hang, a szó,
Nem tud feltörni, csak emészti, rázza,
Úgy áll, mint bérc, amelynek feje hó,
Bent szaggatja vulkánok izzó lángja;
Könnyítni szeretne nagy honszerelmén,
Szólni kunsági édesanyja nyelvén,
És szól… miképp Szent Mihály harsonája,
Ha éj szakad ezer csillagvilágra,
S mindeneket majd ítéletre szólít,
Napok, csillagok élő s holt lakóit:
Úgy kiált hosszan, megremegve, zokogva,
Mintha lelke ezerre szakadozna,
S egyszerre öntené ki mennydörögve,
Mit éltén át bilincsbe összetörve
A lelke mélye félőn fogva tart:
„Fiaim… Isten áldd meg a magyart!”…

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf