Sándor Judit: A konkoly

Uram, én nem tehetek róla,
így születtem, – átok vagyok. –
Jól tudom, hogy tönkreteszem
a búzádat, a jó magot,
de elvetettél s most – vagyok.

Tudom: magamba kéne szállni,
elhervadni Teérted,
hogy nőhessen, gyarapodjék
a jó mag, a vetésed,
de fájdalmában is oly szép,
oly szép a nyár s az élet,
fölöttem olyan kék az ég
s Uram, szeretlek Téged!

Te vagy gazdám, ki elvetett,
ki adta ezt az életet
s a büntetést is adja…
– Mért nem lehet az én magom
is olyan áldott hatalom,
mint a kenyérnek magja?! –