Mártonvölgyi László: Pálos klastrom a halovány hold alatt

[izmusok és dinasztiák születtek majd elmúltak az évszázadok alatt, de az ősi magyar Rend és a pálos szellemiség örök]

Nemhiába nevezik az irodalmi krónikások a XVII. század időszakát „az irodalmi megújhodás korának” – a magyar irodalom tulajdonképp csak ezzel a korral, a klasszicizmussal kapcsolódott be a vezető európai szellemáramlatokba.

    Jó szándékú íróemberek egész sora dolgozott azon, hogy a magyar irodalmat európai nívóra emeljék, s mint az irodalomtörténet igazolja – sikerrel. Voltak, akik német „minták” után indultak, voltak, akik – amolyan elkésett humanista szellemben – a latin klasszikusok nyomán, voltak, akik a honi példákat tűzték zászlajukra, voltak, akik az európai kultúra örök bölcsőjét – a francia irodalmat.

    Elsőnek épp ez a franciás irány, az ún. „újklasszika” jelentkezett. A francia műveltség oly fénnyel ragyogta be az európai kultúra egét, hogy méltán lehetett ezt az irodalmat mintának tekinteni. A Bécsben élő magyar testőrök az európai és a francia kultúra fényében szomorúan látták a magyar irodalom elmaradottságát, s a magyar Voltaire-re, Bessenyeivel az élen nagy lendülettel láttak neki az irodalom „francia módi” fejlesztésének. Egész írói gárda dolgozott a francia kultúra égiszében: az őn. franciás iskola. Voltak, akik tejesen, témakörben is követték a francia példát, voltak, akik inkább a versformában – a páros alexandrinusban. Az utóbbiak közé tartozik a franciás irány egyik legérdekesebb egyénisége, a fiatalon elhunyt pálos szerzetes: Ányos Pál.

    A borongó lantú magyar lírikust az irodalom a „halvány hold költőjeként” emlegeti – egyik legismertebb elégiája után. [Egy boldogtalan panaszai a halovány holdnál]. A Bakony mélyén született, Esztergáron [1756], ősi nemesi családból. Már fiatal korában a pálosok – akkor divatos – rendjébe lépett, a teológiát Budán végezte Verseghyvel együtt, tanulmányai végeztével rendje az elefánti kolostorba helyezte ki az akkor már jó nevű, szomorú versű fiatal költőt.

    Aki valaha végigutazta Felső-Nyitrát, annak minden bizonnyal emlékezetében maradt a táj pusztuló romantikája. A mezők mögött húzódó zobori hegylánc – csupa történelmi patina, csupa emlék. Mindjárt Üzbég mögött feltűnik a darázsi gránithalom, a csúcsára magányosan ékelt kápolnával, mely eredetét Szent Istvánig vitatja. Távolabbról kopáran villog elő fehér falaival egy másik halom csúcsún, a hegyre nehezedő felhők alól – az apponyi várrom. Amúgy félúton egy ősrégi falu terül el: Elefánt, mely három részből áll, Alsó-, Felső- és Szentjánoselefántból. A mögöttük elhúzódó erdőségekben érdekes, hármas kupolájú fehér épület áll. Ma is jó karban, mintha az idő is megkímélte volna ezt a romantikus irodalmi emléket. Mert ez az épület volt az egykori pálos klastrom – ahová a rend Ányos Pált helyezte.

    Ányos Pál 1781 szeptemberében [némely életrajzírója szerint: novemberében] került az elefánti rendházba. Az életrajzírók között vita tárgyát képezi, mi késztette a pálos provinciálist, hogy Ányost ebbe az eldugott falucskába helyezze. Császár Elemér szerint rendje egyszerűen azért küldte ki őt ebbe az elhagyott kolostorba, mert a pálosok – remeterend lévén – rendszerint „elküldték tagjaikat egy-egy évig remetéskedni valamelyik elhagyottabb rendházukba”. Császár elméletét némileg az is alátámasztja, hogy Ányos több levelében „remetéskedés” néven emlékezik meg elefánti tartózkodásáról, bár lehet az is, hogy szimbolikusan s nem szó szerint értelmezte a remetéskedés fogalmát, s egyszerűen elhagyatottságát akarta ezzel az elnevezéssel kifejezni. Császár Elemér idézi is Barcsaynak Ányoshoz intézett levelét, melyben „remetéskedésről” ír, ami azt bizonyítja, hogy Ányos „remetéskedése” baráti körében is fogalommá vált.

Te most Elefánt völgyében

Majorkodol Szent Pál remete nevében,

Boldog remeteség, szerencsés lakások.

    Ezt a nézetet Elefánt tudós plébánosa, Mittuch József is elfogadhatónak tartja, aki pompás tollal és alapos felkészültséggel megírt könyvében [Adatok Elefánth történetéhez, Nyitra 1904] hozzáteszi, hogy a rend elhatározásához valószínűleg taktikai okok is járultak. II. József uralkodása alatt a szerzetesrendek felett meghúzták a lélekharangot, s a hivatalok, maikor csak tehették, belekötöttek az egyházi rendekbe. Még ferdébb szemmel néztek a pálosokra, akik az ún. „magyar rend” voltak. Ányos viszont gerinces magyar volt, aki, mint Mittuch megjegyzi, „nem törődve a körülólálkodó, fenyegető veszélyekkel, bátran, nyílt sisakkal lépett ki a porondra s harsogó szóval lelkesített a magyar nemzeti szellem terjesztésére”. A rend, ismerve Ányos szókimondását – oly helyre küldte, ahol keveset érintkezhetett a külvilággal, s ahol nyílt színvallása nem lehetett a rend ártalmára. Evégből a rend ideálisabb helyet nem is találhatott, mint az elefánti klastrom.

    Akármi okozta is, hogy Ányos Dunántúlról Szlovákia földjére került, tény az, hogy csaknem egy teljes évet töltött az elefánti klastrom celláiban. A fiatal szerzetes Buda után sehogysem tudta magát Elefánton otthon érezni. Az áthelyezés más pálos életében talán nem jelentett volna semmit, hisz elvégre az életmód s a regulák egyformán kötöttek Elefánton vagy Budán. Ányos azonban költő volt, aki mindenre érzékenyebben reagált, s akinek Budán megvolt a maga írói és baráti köre. Ebből a kedvelt írói körből szakította ki elhelyeztetése, s ezért sírta vissza oly sokszor elefánti tartózkodása alatt régi életét. Nem tudott megbarátkozni a magánnyal, a csendes környezettel, s nemegyszer írja le a vidéket „iszonyúnak”.

…hó fedi bértzes vidékemet,

Melyet a szüntelen erdők sűrűsége

Hegyek magossága, völgyeknek mélysége

Iszonyúvá tészen nézők látásának,

Mennyit kell szenvedni itt – egy poétának!

– írja egyik versében.

    Pedig aki járt már Elefánton, igazán nem mondhatja ezt a várromokkal koszorúzott vidéket elhagyatottnak, még kevésbé iszonyúnak. Szép ez a táj – és szép volt Ányos korában is. Barcsay szintén járt ezen a tájon, s nem találta oly visszataszítónak, sőt elragadtatással beszélt a vidék természeti szépségeiről. Ányosnak annál inkább tetszhetett volna, mert gyermekkorát állandóan hegyek között, a Bakonyban töltötte, elragadtatással írt a Bakony szépségeiről, s így Elefánton csak lelki adottságának megfelelő környeztet találhatott. Teljesen helyes Mittuch konklúziója, hogy ez a vidék csak Ányos sötét lelki tükrében válhatott olyan „ellenszenvessé”. Természetes, hogy a pesti szép napok tán sehogy sem tudott beleilleszkedni az új környezetébe, melyben régi életének minden velejárója hiányzott. Természetes azonban az is, hogy ez az állandó pesszimizmus, elvágyás, mely szenzitív lelkületét megszállta, bizonyos kesernyés nézőszöget teremtett benne, s mindent – a vidéket is – a bánat sötét szemüvegén át látott. Aztán tekintetve kell vennünk, hogy Ányos nemcsak költő volt, aki mint ilyen, sokkal érzékenyebben reagált mindenre, hanem szentimentális költő is volt, tehát egy fokkal még érzékenyebb lélek, akinél az érzések hatványozottabb mértékben jelentkeztek, mint többi költőtársánál. Sötét lelki szemein át tehát egyenesen borzasztónak találta a magányt, s fájdalmába belevonta a természet színeit is. Így jutott el az „iszonyatos” jelzőig.

    Van aztán még egy jelentős körülmény, mely Ányos nyitrai tartózkodásának bánatos megnyilatkozásait megmagyarázza: szerelme egy ismeretlen lány iránt, akiről az irodalomtörténet máig sem tudja, ki volt, s akit csak azon a néven ismer, melyen őt Ányos verseiben elnevezte: Chloé. A magány rendszerint fokozza szerelmet, mely Ányos esetében annál tragikusabb volt, hogy Chloét Elefánton még csak nem is láthatta. Chloé utáni vágya sír ki Barcsayhoz intézett költő leveléből, melyben így ír:

…bár voltan oly áldott helyecske,

E roppant világban, vagy egy szegletecske,

Hol aggódás nélkül lennénk szerentsések,

S hol fájdalom nélkül volnánk szerelmesek.

Én szőke Chloémmel űzném gondjaimat,

Majd őtet ölelném, majd jó barátimat.

A vers záró sorai egyszeriben megmagyarázzák Ányos „nyitrai bánatának” további motívumait: a Chloé utáni merengés és a régi barátok hiánya tették oly rideggé a szentjánoselefánti kolostort, melynek magányában oly sokszor sírt fel Ányos lelkében az „édes emlékezés régi boldogságokról”.

Itt lakom Nyitrának csendes szigetjeit,

Hideg kőszikláit, magános erdeit.

 

Édes emlékezet rég boldogságokról,

Idők homályába temetett napokról.

Ezzel mulatom át csöndes éjjelimet,

Remete kunyhómat, hűvös völgyeimet.

 

Távol a világnak mostani zajától

Néha forrás mellett, néha árnyékokban –

Fújom furuglyámat tavaszi napokban.

Ha megáll Szerb Antal megállapítása, hogy Ányos költészete „csupa siralom, sóhajtás a halovány hold alatt”, még inkább megáll Császár Elemér megállapítása, hogy Elefánt Ányos lírájának csak további elsötétedését eredményezte. Pintér Jenő szerint „Ányos Elefánton töltötte életének legpanaszosabb napjait. A magány elkeserítette, szerelmének emlékei egyre jobban gyötörték.”

    Sok szép szentimentális versét írta meg elefánti tartózkodása alatt. Ezeknek a verseken kívül itt írta meg a magyar viseletről szóló versét, itt született meg a Kamalduliak pusztulása, s itt írta meg legismertebb versét, a Kalapos királyt.

    Ányos épp egy nemzeti eposz megírását tűzte ki célul, s már tárgyaltak is Barcsayval és Orczyval a forrásmunkák felől, mikor a történelem eseményei másfelé ragadták el tollát. 1782. január 26-án jelent meg II. József császár rendfeloszlató határozata, s a császári biztos már április 9-én megjelent a szomszédos helység, Zobor kamalduli kolostorában, szekularizálta az egyházi vagyont, s a rendtagok széjjeloszlottak. A hír hamar eljutott az elefánti pálos kolostorba, hisz a két kolostor között állandó volt az érintkezés, s az utat, mely Szentjánosból Zoborra vezet, még ma is Barát-útnak hívja a nép – annak bizonyítékaképp, hogy az út valószínűleg akkor keletkezett, mikor a szomszédos kolostorok lakói látogatták egymást. A kamalduli kolostor feloszlatása nagy lelki vihart váltott ki Ányosban, s szomorúan írja a Kamalduliak pusztulásáról c. versében:

Már Zobor tetején s maiki erdőségben

Állnak a barlangok néma csendességben.

Nem hallik szózat! Nem szent sóhajtások,

Nem nyílnak az égre buzgó pillantások!

Ezt a versét rövidesen követte a Kalapos király, mely szintén elefánti eredetű, s melyről Benedek Marcell is megjegyzi, hogy ez a „legnépszerűbb Ányos-vers”. Tényleg iszonyatos erővel sodródik végig ezen a versen a II. József elleni gyűlölet, aki – kerülve minden alakoskodást és ceremóniát – nem koronáztatta magát királlyá. Valószínű, hogy Ányost nemzeti érzésén kívül más is fűtötte verse megírásában. II. József ugyanis reformjai foganatosításában nemigen kímélte a feudalizmus sáncait, s nem lelkesült ama történelmi osztály elhivatottságáért, melyhez Ányos is tartozott. Másfelől legalább ugyanolyan mértékben lelkesítette a magyar föld szeretete, melyet II. József németesítési törekvései csaknem nyelvi annexióval fenyegettek. A töredékben fennmaradt vers országszerte ismert lett, s oly erővel fakad ki benne Ányos, mely nála teljesen ismeretlen, sőt egyenesen elképzelhetetlennek látszott ennél a lágy hangú, szentimentális poétánál:

     

Iszonyú hatalom! Még ez nem volt nálunk,

Hogy korona nélkül lett volna királyunk.

Mátyás, hogy nem talált koronát magának,

Tűzzel, vassal rohant Fridrik kastélyának.

Nem szánt feláldozni több száz magyarokat,

Csakhogy koronázva ülje trónusokkat.

De ez? Megelégszik, hogy kalap van a fején

– Mert háromszázezer zsoldos él kenyerén.

Ez a vers Ányos utolsó elefánti megnyilatkozásai közé tartozott. 1782-ben a fehérvári gimnáziumban vállalt tanári állást.

    Ányos elefánti éveiről keveset tudunk. Úgy látszik azonban, hogy nem tartózkodott folyvást a kolostor rideg falai között. Többször megfordult a környékbeli földesuraknál, akiknél nemcsak költői neve volt jó ajánlólevél – de nemesi származása is. Császár Elemér könyve szerint [Magyar történeti életrajzok. Ányos Pál, Budapest 1912] különösen Bartakovics Ferenc előkelő szalakuszi földbirtokos családjában érezte magát jól. A kúrián tartózkodtak Bartakovics mostohalányai, a Hidvégi kisasszonyok, akik különösen kedvében igyekeztek járni a bánatos poétának. Ányos ekkoriban – mint azt szintén Császár Elemér jegyzi meg –, „nem volt az a sovány, beesett szemű, beteges külsejű ember, amilyennek fájdalmas versei szerint elképzelhetnők, ellenkezőleg, mint Bacsányi szavaiból tudjuk, jól megteremett, sem nem sovány, sem nem kövér fiatalember volt, szabályos, hosszúkás arccal, görög metszésű orral. Magas homlokát szőke haj árnyékolta, hasonló színű szakáll körítette állát is: tősgyökeres magyar család sarja, mint az Ányosok általában, germán típus volt: a Grätchenek ideálja.” Elefánti tartózkodása alatt állandóan képezte magát a vallási retorikában is, és rendje megbízta, hogy tartson szentbeszédet a szomszédos Nyitrán. Ányos a prior megbízásának eleget is tett, s 1782-ben, Szent István napján ő tartotta meg a vártemplomban a szentbeszédet.

    Elefánti tartózkodása alatt nem vesztette el teljesen az érintkezést a külvilággal. Mittuch József könyve érdekes adatokat tartalmaz Ányos elefánti levelezéséről. Ezeket a leveleket csempészni kellett, mert a prior kezén több hozzá intézett levél elsikkadt. Legalábbis erre következtethetünk 1782. március 2-án keltezett leveléből, melyben így ír:

mely leveledet Bartakovits neve alatt küldötted, olly későn vettem, mintha Párisból írtad volna. Ne kételkedj Te annak az úrnak emberségében. Tsak Magad légy szorgalmatosabb a levelezésben. Második leveledről, melyet igenesen hozzám utasítottál, semmit sem tudok. Harmadikát Koptsányi böcsületesen kezembe adta.

Ányos tehát felemlíti öccsének második levelét, melyet nem kapott meg, s ez éppen az volt, mely közvetlenül érkezett címére. Minthogy a csempészett levelek rendben megérkeztek, az előző minden bizonnyal a pálos prior kezei között sikkadt el. Ezért levelezett aztán tovább a két földbirtokos jóbarát – Bartakovits és Koptsányi útján, azoknak címén és közvetítésével. Valószínűleg levélbeli kontaktusban állott szerelmével, Chloéval is. Mittuch József erre Ányosnak öccséhez, Ignáchoz írt leveléből következtet, melynek jelentősebb sorait az alantiakban idézi:

   

…talán nem vetted levelemet? Ó, ez már irtóztató volna! Ha jól emlékszem, tsak nem fél árkust beírtam a barátságnak titkaival, ott tudósítottalak, mely módon írhatol nekem bátran, hogy egyeneses kezembe jöhet leveled. Add tudtomra kérlek és segíts ki kétségemből, mert ha azon levelem elveszett, félnék által adtad-e a rád bízott titkot atyánkfiának? Nem kételkedem, hogy ezt megtselekedted, ha szeretsz. Ezen alkalmatoság által küldj egy szép kontz papirost leveledben, mert már ebből is kifogyok, pedig tudod, miként vagyok pénz állapottyában? Vagyon-e már valahonnan reménség?

Helyesen következtet Mittuch, hogy a többször említett „titok” valószínűleg üzenet volt Chloénak, akivel Ányos – öccse útján tartotta fenn az érintkezést. Bizonyára ezért aggódott említett „atyánkfia” sem lehetett más, mint Chloé, akit arra az esetre burkolt Ányos ebbe az általános fogalomba, ha a levél avatatlan kezekbe kerülne. Ezt írja Mittuch – s megerősíti az állítást az a körülmény is, hogy „összes atyámfiait” névleg elsorolja a levélben, jóbarátait is, csak ezt az egyet burkolja általános fogalmi szóval.

    Találkozott-e Ányos életében még Cloéval vagy sem, nem tudjuk. Valószínű, hogy nem, hisz Fehérvárra való helyezése után, 28 éves korában, rövidesen meghalt [1784]. Porladó testét egyetlen felírás őrzi a veszprémi pálos kripta falán:

HIC EST DEPOSITUS IN PACE PAULUS ÁNYOS

       »Itt nyugszik békében Ányos Pál«

Elefánton a pálosok emléke két évszázad távlatában – ma is eleven lánggal ég. Hosszú időn át éltek itt ez ősi nyitrai faluban, sok emléket hagytak itt maguk után. Emlékeznek még rá, hogy a Ferdinándi-erdő [így hívják ma is] nevét az utolsó pálosról nyerte. Mikor II. József feloszlatta a rendet, Ferdinánd – az öreg szerzetes – nem akarta elhagyni kedvenc vidékét. Kivonult az egyik erdőbe – melyet ma neve őriz –, kalyibát építet magának, s ott remetéskedett, míg egyszer egy hatalmas hóvihar kunyhójával együtt eltemette. Azt is tudja a hagyomány, melyik volt a pálos klastrom. Máig elárulja egykori szerepét impozáns homlokzatával és remek tagozódású templomhajójával, mely hátfelől támaszkodik a főépületnek. Fehér falai messze világítanak a holdfényben. Az egész épületet Edelsheim-Gyulay Lipót – költséget nem kímélve – kastéllyá alakította át. a templom tágas, boltíves hajója remek régi freskóval képezi a kastély csarnokát, melyből két oldallépcső és két ajtó vezet az emeleti és földszinti lakosztályokba. Az épület – melyben különben Ocskay László tért át a császáriakhoz – ma is Edelsheim-Gyulay Lipót pompás ízléssel berendezett főúri kastélya, csak a cellák tűntek el benne. Az erdő helyét, melyről Ányos mint „rengetegről” énekelt – az egykori klastrom körül ízléses park cserélte fel. A parkban bátran sétálnak a szelíd szarvasok. Ez az egyetlen jel, mely itt Ányosra emlékeztet, hisz az Ányos család címere: átlőtt nyakú erdei szarvas. Az épülten magán nem jelzi Ányos emlékét még csak egy tábla sem…

1940.  

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf