Hangay Sándor: Él a magyarság

Négy évnek véres Golgotáját jártam.
Sohsem csüggedve hittem benned én.
Hinni tanított, messzi harcmezőkre,
Ki leborult, a sok derék legény;
Akiknek néma szája többet mondott,
Mint mondhat tenger szónokod szava.
Tőlük tudom, hogy bölcsőnk és sírunk vagy
Te könnyes, árva, bús magyar haza.

Szeretni hittel, áldozattal téged
Engem a néma ajkuk tanított.
S mert szeretlek, a lelked én előttem
Nyitott könyv lapja és nem zárt titok.
Szívednek minden dobbanását szívem
Dajkálva őrzi s gondom egy veled.
Az ő nevükben szól ma hozzád földem
A legszegényebb árva gyermeked.

Nekem, mint annyi sok-sok testvéremnek
Te szép földedből nincsenek javak,
S lásd most is hogy míg elhagynak a dúsak,
Én a szegény, a melletted marad,
Könnyet törölni, sebet bekötözni.
Bár magam is száz sebtől roskadok.
Jövök hozzád, ó fogadjál öledbe,
Hiszen költőd és hű fiad vagyok.

Ne félj! hiába tépik tested rablók,
A föld nem árul el téged soha.
Magyar dalt zúg a Kárpátoknak bérce
S az erdők szellős, nótás csarnoka.
Magyar bánat sajog a sások alján
És magyar könnyet sírnak az egek.
Kifoszthatnak, de ezredéves földünk
Elvenni tőlünk soha nem lehet.

Nem fojthatják el a mesét, a nótát,
Amíg Erdélyben pásztorkürt riad.
Nem büntethetnek minket régi gazság,
Bécsből virágzott szolgabűn miatt.
Nem vághatják ki a szabadság fáját,
Az újra hajt és új gyökért ereszt.
Hiába hóhér, nem bírná a munkát,
A mártírokhoz nincs elég kereszt!

Él a magyarság s élni fog örökké.
Előbb pusztul a rabló horda majd.
Lábuk nyomát az idő elsimítja
S a régi ugar új virágba hajt.
Mert hangosabb a néma ajkak szója,
Mely áthallatszik a korok falán
S álmodni fogsz a Kárpát bölcsőjében
Te könnyes, árva, bús magyar hazám.

Budapest, 1919. január hava