Nyirő Józseffel, erről-arról. IV. rész
Dolgozzunk és legyünk méltóak magyarságunkhoz
Nyírő József, a híres erdélyi író beszél önmagáról és a visszatért keleti részek életéről
Belgrád, 1941. május 8.
A mai magyar irodalom négy jellegzetes képviselője ül a Jockey-klub nagytermének dobogóján. Azokról, akiket most látunk először, már az emelvényen való megjelenésük pillanatában kialakul bennünk – ösztönös megérzésen alapuló vélemény: lám ott az a blazírtarcú világfi, Bókay János, a modern dráma briliáns íróművésze, az a nagyhajú, nagy szemű, lágy – vagy talán inkább fáradt vonású, de mindamellett igen rokonszenves ember csak Szabó Lőrinc lehet, az új magyar lírának talán legszebb hegedűse. A harmadik bizonyosan Nyírő József, a mai magyar regényírás egyik mestere. Szintén rokonszenvesnek mutatkozik, de csak akkor szeretjük meg igazán, amikor a műsor végén rövid beszédben megköszöni a rendezőség munkáját és a közönség, valamint a jelen nem lévők sokaságának a magyar irodalom iránti érdeklődését. Férfias, de mégis ízes, édes nyelven beszél, ahogyan csak a székely havasok között tanulhatja az ember.
Nyírő József érdekel bennünket a legjobban, nemcsak azért, mert az új magyar regényírás egyik büszkesége, hanem azért is, mert erdélyi ember, sőt székely, és huszonkét esztendeig kisebbségi sorsban élt.
Előadás után félrevonulnak egy sarokban, és Nyírő József mesél életéről, az otthoniakról.
Az imént a műsor keretében a belgrádi Nemzeti Színház egyik tagja szerb fordításban felolvasta Nyírő egy gyönyörű székely témájú elbeszélését. Megkérdezzük az írót, mit érzett, amikor alkotását részére teljesen ismeretlen nyelven hallotta, milyen hatást tett rá a saját érzéseit és gondolatait kifejező idegen nyelv muzsikája:
- Érdekes – mondja –, hogy az egész elbeszélés menetét végig tudtam kísérni, mindig tisztában voltam azzal, hogy a felolvasó az elbeszélésben hol tart, habár nagyon-nagyon kevés nemzetközi jelentésű szó fordult elő. A szerb nyelv zeneileg olyan kifejező és a felolvasó olyan kitűnően hangsúlyozott, annyi átérzéssel öntötte szavakba a szöveget, hogy magam is megértettem.
Ezután kérdésünkre saját magáról beszél. Elmondja, hogy roppant elfoglalt ember.
A kolozsvári Keleti Újság főszerkesztője – az Erdélyi Párt kolozsvári szervezetének elnöke, gazdálkodó, méhész – és író.
Az újságírás és a politika nagyon lefoglalja, újabban alig jut ideje írásra. Mint pártelnököt, naponta rengeteg ember keresi fel ügyes-bajos dolgával. Be akartak hívni képviselőnek is – mondja nevetve –, de még csak az kellene, akkor igazán nem foglalkozhatnám irodalommal.
- Milyenek az állapotok a visszatért Erdélyben – érdeklődünk –, vajon rendbejött-e már minden.
- Teljesen normálisak a viszonyok – mondja. – Az élet rendben és nyugalomban folyik. A román falvak népének ugyan kissé szokatlan, hogy a hivatalnokoknak nem kell minden kis írnoknak baksist adni, de remélhetőleg rövidesen elfelejtik a román uralomnak ezt az emlékét…
Panaszkodik, hogy rengeteget utazik, holott pedig valósággal gyűlöli a vonatot.
Kolozsvárról Désen keresztül kell utaznia Budapestre, mert arrafelé a nagy kerülővel gyorsabb.
Ugyanis Kolozsvár és Nagyvárad között naponta csak egy személyvonat közlekedik. Érdeklődtünk ennek a magyarázata iránt, de nem volt hajlandó közlekedésügyi fejtegetésekbe bocsátkozni.
Éppen a nagy kerülő miatt úgy tervezi, hogy innen egy nappal előbb utazik vissza, mint a többiek, vagyis még hétfőre virradó éjszaka elutazik. Ugyanis március 15-én Kolozsvárott ünnepi beszédet kell tartania, és addig pihenni is akar, különben is – mint már beszél róla – rengeteg tennivaló várja otthon. Kérjük, hogy ne siessen, feltétlenül látogasson el Újvidékre, ahol a magyar közönség nagyon várja.
Hosszas rábeszélés után beleegyezik abba, hogy marad még egy napot, és Újvidékről urazik el a hétfő éjszakai gyorssal.
- Szívesen megyek Újvidékre – mondotta –, mert érdekel a város. Újvidéken még sose voltam. Bácskában is csak egyszer jártam, Titelen a háború alatt.
Ezután a gazdálkodásról és a méhészetről beszél.
Rajong a gazdálkodásért.
Az Udvarhely megyei Zsomborban, éppen az új erdélyi határ mellett – 148 holdas birtoka van. Háza és a gazdasági épületek Magyarországra kerültek, de földjének egy része Romániába került. Azonban remélhető, hogy a demarkációs vonal rendezésénél a falu határa is visszajön.
A legkedvesebb szórakozása a méhészet.
Birtokán 120 család méhecske gyűjti a székely hegyek virágainak édességét…
Végül kérjük, hogy két évtizedes kisebbségi munkájának tapasztalataiból üzenjen valamit a jugoszláviai magyarságnak.
- Csak annyit mondhatok: dolgozzon és legyen méltó önmagához, a magyarsághoz.
Kulturális téren többet kell elérnie – mint valamennyiünknek, magyaroknak –, hogy élhessünk és erősödjünk.
In: Tóth Bagi István, Reggeli Újság [Újvidék], 1941. március 10. [22. évf. 69. szám], 3. oldal
