Bányai Kornél: Magyar nász

Így múlnak napjaink: mindig közelebb és súlyosabban
hajlunk a földhöz, utolsó biztos ágyunkat keresve.
Bimbósan hervad életünk s tűnődve hallgatózunk
süllyedt idők porából hívó jelekre.

Hamar betellő végzetünk legdúsabb szépsége ez a hullás.
Nem húz a rög sehol mohóbb s halálosabb szerelemmel
Magyar világ! vonzódásod borzalom, de érdemes gyönyör
örök zene s rejtelmesebb, mint mélyein a tenger.

Vesztő helyünk jövendő násza izzik csókjainkban,
nyár tüzeit rejtő sírok temetnek: ölbe és borba dőlünk.
Jó bíztatással önmagunk ekhója döng a földből
s fürtös vesszők álomba rántó gőze száll belőlünk.

Rögöt ízlelünk, míg künn mohón legel az ős barom,
szájából nyál csurog, lombot, füvet rág, síkjaink tiporja.
Utolsó méltó nászunkkal megbékülten, vidáman,
szép ámulással mártjuk fáradt lábaink a porba.

Megbékülünk, mert így lesz sorsunk jelentés, új talaj,
s nincs föld, mely több halállal volna gazdagabb és édes.
Szőtt szélnél lágyabb ágy a mély s mint vetés viharban,
bújunk szerelmesen és boldogan a föld szívéhez.