Marconnay Tibor: Isten I
Isten, tagadtalak midőn zúdult a gyász
Bombája Pest-Budán borzalmas és nagy éjek
Riasztott rabja sírt, gyalázott, ámde férged
Zsákmánya, az akit börtönöd: föld aláz
Nem sérthet téged… Igaz, hogy szem vigyáz?
Reám, és teszed azt, hogy a sebeim mélyek,
És hogy új gyönyörök szárnyain újra éljek,
S csitítsa kínomat, ki ronda port leráz?
Rémség, ezer veszély közül, akár a Zsoltár
Dávidját, kivezetsz, hogy aki rég dalolt már
Jobban tűnődjön, és írjon is azután?
Puszta, visszhangtalan világba űzöl újra?…
Te láthatatlan! Ily törvényt tudsz szabni rám?!
Folytatom Művemet: – csak ez az Isten ujja…