Ölbey Irén: Magyarságom
Magyarságom, te szent, te áldott,
te tiszta, fénylő öntudat,
úgy mutatlak fel, mint a zászlót
a vártorony, úgy hordalak,
mint büszke, szép, aranyló érmet,
mint nagy és nyugtalan sebet,
örök sebet, mit mindig érzek,
a földön bárhova megyek.
Talán a nyelv vagy te, a nyelvek
közt a sajátos, idegen,
a varázsos, a bűvös, melynek
minden mély titkát ismerem:
jelző, ige, főnév, hasonlat.
Vagy tán a hegy, a rónaság
vagy te, hol lusta szelek dongnak.
Talán a füvek és a fák,
a színek forró keveréke,
ha lágy és párás nap tüzel,
az arcokon az érces béke,
a szülőtáj, az anyatej,
a ház, a kert gyerekkoromban,
vén Bodrogköz, Latorca-völgy,
szőke Szabolcs. S hol sohse voltam:
Erdély, a szűz erdélyi föld.
Vagy együtt a test s éhes lélek
s ez a nyers, kurtanemesi
vér bennem, melyben csodák égnek…
Nem is tudom megérteni,
csak leborulni, le, a porba,
lehullni a véráztatott,
erős, termő földre zokogva
s örülni, hogy magyar vagyok.
1940