Négyesy Irén: Jó lenne megfogni végre egymás kezét…
Mondom
és mondani fogom
ameddig lehet még:
meg kell találni egymás
dacos, meleg szívét, -
azt az elhagyott lobogást
mely titokban fényesül
azt a lefojtott zokogást
mely kitörni kényszerül.
Mondom
és mondani fogom még
a síron túl is ezt,
hogy Bartók, Liszt, Petőfi
miértünk énekelt –
Petőfi értünk szavalta el
a „Talpra magyar”-ját
miértünk fújtak indulót
századokon át
értünk villant a kard
és nyerték a csatát
miértünk estek el
és védték a Hazát
miértünk vertek törököt
és harcolt a kuruc
s minékünk szántották
a szent magyar rögöt.
Ha nézem a magyar rónát
zöld és arany fényben:
Munkácsy palettáján
kevert színeit érzem –
vad erdők felett ha
a szél haragja bömböl
Bartók élő lelke
a hét ajtón dörömböl
hét ajtó felettünk
hét lakattal zárva
hét átokkal lettünk
szétszórva a világba
hét átokkal a lelkünk
verve, babonázva –
hét veremben vagyunk
hét hegy közepébe –
és nincs aki áttörje
és nincs aki feltépje
hét testvér kemény vasat
hét testvér szívén van
hét súlyos vaslakat
heten hajolunk szét
egyszerre hét irányba
hét fekete holló
a szívünket vájja –
hét úton, hét hegyen
hét folyóba mélyült
futó lovunk nyergén
mégis: a remény ült!
Hét vezér, hét ajtó
hét átok a sorsunk –
rohanó éveknek
mély szántása rajtunk.
Harminchét, negyvenhét –
ki tudja mennyi még…!?
Jó lenne megfogni
végre egymás kezét!
Magyar Élet – Torontó, 1983. március 19; p. 8.