Kovács András Ferenc: Psalmus Transsylvanicus

       Szenci Molnár Albert emlékére

Tebenned bíztunk eleinkből fogyva,
Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor már semmi szavak nem voltanak,
S már otthon sem volt, csak porból formálva –
Megszabadult zászlónkon ábra sincsen,
Csak szívünk csattog szégyenidőben.

Gyakor gyalázat próbál hitre csalni,
Bár lehetnénk jók emberi nemzetnek
Szoronghat szóban kárvalló rettenet,
Ránk nagy leseket hány gyűlölség – annyi
Szabadságunk, mint árnyék nyúlása
És az tegnapnak ő elmúlása.

Adj értelmet, ha jövendőnk szertelen
Torony gyanánt omlik s béföd azonnal,
Nyelvünk tántorodik tolvaj haszonnal,
Látásunk gyökere roppan – esztelen
Felednénk rontott temérdek falat,
Kertet, házat, hazát, ha még maradt.

Önmagunk ellen nincs mentség, mi óvna:
Mind megítéltek lélekben megesünk,
Szavaknak háborgó hamva lehetünk,
Igazságunk is csak cégérbe róva –
Vélt vétkünkhöz váltságként kitéve,
Mint dőlt rendben istentelen kéve.

Öltöztesd átokba ellenségeinket:
Szólítnak torkunkban torlódó gondok,
Fölprédált temetők, falvacskák, csontok –
Romhalmaz alól majd emelj ki minket,
Csönd törmelékéből végy ki, Zsoltár,
Veszett kövek kiáltása voltál!