Barkuti Jenő: A segély fa

Csaja Imre fejébe tette a baseball sapkát és kiment az udvarra. Azon gondolkozott, hozzáfogjon a kert ásásához vagy sem? Valami nagyon hiányzott ehhez az akarathoz. S ez a valami már két napja motoszkált a fejében. Birkózott benne a szándék a tehetetlenséggel. Mindenféle ösztönös kifogásokat talált. Nem azért mintha nem szerette volna a kerti munkát, ami jót tesz testnek, léleknek. Ellenkezőleg: vágyódott egy kis sportos mozgásra, ami átmozgatja, az ízületeket megmelegíti az izmokat, de nem szeretett csalódni. Ez volt az igazi ok, amiért vívódott, mert utóbbi időben sorra érték a kiábrándulások. Ez ellen tiltakozott a lelke, ami tehetetlenséggé alakult. Látta: az ásó nincs a helyén. Pedig mindig a helyére rakta. Ott kellene annak lenni a pajtaajtó mellé támasztva, de hiába pillantott oda, az ásó nem volt ott. Ha észrevette volna, bizonyosan hozzá is fog ásni, de miután nem látta, már nem is akarta, keresni, mert félt, hogy azt is ellopták, s akkor kezdődik a mérgelődés. S jöttek fejében a régebbi sérelmek: Ellopták a dinnyét, a kukoricát is, a piros vödröt is. S akként volt ezekkel a gazemberségekkel, hogy több rossz élményt nem akarta már átélni. Így veszett el az akarat. Elég volt a csalódásokból, a nyáron. Úgy vélte lelke legmélyén: Amíg nem szembesül a kellemetlen benyomásokkal, szomorú ténnyel, nem kell mérgelődni. Ha keresni kezdi az ásót, kiderül, hogy csakugyan ellopták, s akkor csak mérgelődhet. Rághatja a bajuszát, dühönghet, ok nélkül veszekedhet az asszonnyal.

    Inkább elballagott egészen a kapuig. Rá támaszkodott a kiskapura és kinézett jobbra, de egy teremtett lelket nem látott a lejtős utcán. De még egy árva biciklista se jött a bolt felöl, pedig elmúlt kilenc óra, és ilyenkor már mocorogni szokott a nép. De egy ideje már, olyan kihalt a főutca, mint januárban a futballpálya. Nem úgy volt már mint néhány éve, amikor hajnalban, ment dolgára nép. Kocogott, zörgött a járda, vitték a tejet a csarnokba, mentek tápért, nyulaknak zöldért, búgtak a kukoricadarálók, sírtak a malacok, türelmetlenkedtek a kacsák, kukorékoltak a kakasok. Máskor ilyenkor már tolták a taligákat, kutyák pedig ugattak a zörgésre a kerítések mögött és traktorok recsegtek, mert akkor még volt élet, most meg nincs dolga, népnek. Hol van már a tejcsarnok? Hová lettek a tehenek? Disznót se hizlalnak már. Nem éri meg a fáradságot, s a nép is finnyás lett, a disznó szag miatt. A televízióban mű szempillákat, mű körmöket reklámoznak, erre mozdulnak most a népek. Elszoktatták, ellustították az embereket a dologtól—így mondják. Most aztán ráérnek az emberek panaszkodni, luxus dogokat figyelni. Mindenféle kenceficéket vesznek az asszonyok ,azokkal kenegetik magukat. Minek korán felkelni, spekulálni a nagy semmin, a dologtalanságon? Ilyenkor már füvet se lehet nyírni.

    Nyáron még csak eltologatta a fűnyírót, de tél van. Nem nő a fű. Kertészkedésnek is vége már. Hamarosan itt a fagy, meg aztán nem érdemes kertészkedni se a lopások miatt. Aki meg panaszkodik, arra ráfogják, hogy szélsőséges. Az meg nem jó. Olyan az mint a kolera. Kerülik az olyat, mert azt szapulja a média. Ilyen lett most a rendszer, ilyen kifordított. Ezt nyomatják már majd 10 éve a televíziókban, rádiókban egyfolytában. Nem telik el nap szélsőségesezés nélkül. Olyan ez mint régen volt a kulákság. Aki pedig védeni igyekszik amije van, az bizony szélsőséges lesz. Azt viszik a törvény elé aki védekezik. Aztán lehet ügyvéddoktort fogadni, akik aztán kiszedik a maradék pénz a zsebekből. Azoknak áll most a világ. Azoknak kell adózni. Kifordult ez a vidéki élet a sarkából. Fiatalabbja pedig mind elmenekül. Dologtalanul meg mit ér az ember, csak marakodik az asszonnyal? S miután mindez eszébe jutott, egyre inkább erősödött benne a gondolat, hogy nem ássa már fel a kertet, de a rossz gondolatok ott mocorogtak tovább a fejében:

    Csak a méreg van a munkából. Különben is: a piacra járást is agyoncsapták. Könyvelőt kell tartani már a kofáknak is. Számlákat kell írni. Azt meg ki győzi? Bütykös ujjak nem állják a ceruzát. S mán állítólag azt is el kell könyvelni, hogy hány szem paradicsom magot vettetek, meg hány paprikát, és mennyi kelt ki, azokból, amiből majd palánta lesz? Azt is be kell könyvelni valahová. Kitalálták Pesten ezt is. Mert az ilyen dologhoz jó pénzért van sok mihaszna ember, aki leginkább csak enni tud. Hát ez nem megy ám itt lent, ahol a szél fúj, eső ver, fagy keményít. Itt az íróasztal kint van ám gyepen, a szalma bálák közt. S ez a mizéria itt sok. De vajon kinek jó ez a rendszer?

    Ott egye meg a fene az egészet.—mormogta csak úgy magának. Eldöntötte végleg: nem ássa fel a kertet. Nem kell itt már semmi. Tyúkok még vannak. Jó legyenek, hogy legyen valami kis élet. Jó az a szemnek. S ha megjönnek az unokák, azok szeretnek tojást találni. De azok a tyúkok se úgy keltek ki már az anyjuktól, kotló alól. Úgy, vették azokat ketrecből. Készen. Néha tojnak párt tojást. Haszon rajtuk semmi. Csak úgy vannak haszon nélkül, mint itt az emberek. Mert ha kell valami tyúkféleség, hát vesznek aprólékot, vagy két-három darabolt szárnyat, vagy egy combot a boltba. S az nekik két nap is elég. Mert akik itt úgy isten igazából enni tudnának, azok mind külföldön vannak. Ott dolgozik már a fiatalság. Az unokák is ott járnak már iskolába: németül, hollandul, dánul, meg angolul beszélnek. Félévente jönnek haza ókor- ókor. Éppen hogy csak értik a magyar nyelvet. Öregeknek meg úgy jó, ha nem vesznek már semmit, mert a nyugdíjból, csak úgy lehet kijönni, ha minél kevesebbet vesz az ember. Ruha mán minek ugye? Ha mégis kell valami, hát ott a turkáló. Így van ez mostanában: amit Nyugaton levetettek, elhajítanak, az ér ide. Azt hozzák havonta a lomisok. Itt még nagyon jó az. Közlekedni hatvanöt felett ugyan ingyen lehet, de pénz nélkül, hatvan felett hová menjen az ember? Jól ki van ez spekulálva. Ide pedig elég a bicikli. Leszokott itt mán a nép az igényekről. Orvosságra viszont annál több kell. Olyan drága már a patikaszer, hogy rámegy a nyugdíjnak több mint a fele. Most mán csak úgy vannak az emberek, ahogy a tavalyi befőttek a kamrában. Csak vannak, amíg végleg lejár az idejük.

    Nem gondolkodott tovább a világ dolgáról. Vidámabb dologra vágyott. Elnézett fel balra, hátha ott van valami nézhető. Pedig nem szeretett arra nézni, mert ha balra nézett fájt a nyaka. Néha még a válla is bele sajdult a balra nézésbe. De muszáj volt, mert eszébe jutott a segélyfa. Hátha mégis hozzák, mert már két napja ígérték. Ebben kezdett reménykedni. Rögtön lenne egy kis dolog. Azt mondák kilencig kiviszik azoknak, akiknek jár. Már, ha marad, abból amit, az önkormányzat ad a rászorulóknak, akiknek ötven ezer alatt van a nyugdíja. Így beszélték.

    Neki az alatti volt. Emberi számítások szerint járt a segély fa. De kilenc óra jócskán elmúlt. S ezek szerint megint nem kap. Tudta persze miért nem. Ott vétett, amikor elkottyantotta magát eccer a kocsmában, hogy ö Sárosira szavazott a polgármester választásnál, és hát nem Sárosi nyert, hanem Hetesi. Ezzel el is vágta magát négy évre, vagy talán még tovább is. Mert ilyen lett a világ. Ki tudja, hogy fordul itt a nagypolitika, mert a nép már a szerint kérdez és gondolkodik. Talán már a szerint álmodik is: hogy lesz, mint lesz a nagypolitikában? Kik győznek? Nem mindegy kik jönnek! Ellenzéki falunak,—így mondják – kevesebb jut. Ő meg most duplán ellenzéki lett. Volt oka aggodalomra. Mint ahogy szomszédjának is Rácz Gézának is, aki szintén akkor jött ki a kerítéshez és annak idején ugyancsak rosszul szavazott. Nem találta el ő se, hogy ki fog nyerni és ő is elszólta magát idő előtt. Egy cipőben jártak. A közös sors viszont összehozta őket. Ezért is lettek jó szomszédok. Nem rivalizáltak, nem veszekedtek már. Nem számított többet, hogy kinek szebb, kinek cifrább a kapuja.

    Rácz Géza viszont már fázott. Felvette a hamburgi tűzoltó zenekaros kabátját, amit a felesége turkált még tavaly ősszel, amikor itt voltak a lomisok, és olyan jó lett a kabát, mintha rá öntötték volna. Igaz, hogy piros volt, de annyi baj legyen. Megszerette a zenész kabátot, mert azt mondták, hogy nagyon fess benne. Olyan, mint egy igazi német tamburmajor. Nem is vette le a kabátról a rangjelzést, az aranyos lantot, és a sárga síp zsinórt, meg a parolit. Ott volt a baj csupán, hogy még a kottát is fordítva tartotta, mert csak hallgatni tudta a muzsikát. Pedig a jó múltkor a német turisták nagyon megörültek neki. Oda mentek hozzá gratuláltak, autógrammot kértek, és mutogattak valamiféle nótás könyvet. A kezét is ráztak. De ő csak azt tudna mondani, hogy: Nix dajcs. Nix dajcs. Mire aztán csalódottan békén hagyták.

    Csaja Imre miután felfedezte, Rácz Gézát a kerítés mellett, oda szólt hozzá: Halod – e szomszédom? Alighanem kimaradunk mi ebből a segélyfából megint.

    – Ki, az anyjuk istenit, hogy szakadjon rájuk az ég.– felelte Rácz és köpött egyet.

    – Azért esetleg még juthat, ha a rokonságot mán kistafirungolták– próbálkozott egy kis beszélgetéssel Imre.

    – Nem hiszem én azt, most mán nem hozzák, mert mán romár is megkapták. Igaz azoknak most fent van a csillagjuk. Két emberi jogvédőjük is hajtja az ügyüket a munka világánál. Főleg most, hogy jön a szavazás. Ők kapnak fát, mert hátrányban vannak. Csak azt tudnám, én miben vagyok előnyben?

    – Hát nem is tudom mi tévők legyünk, mert most mán mire várjunk? Itt a november! Jó, ha egy kosár fa van még a pajtába.

    – Én is ezen gondolkodom szomszédom. Kellene fát hozatni Szuromi Bélával. Csak nem tudom, mennyiért hozza?

    – Azt mondják, a jó erdei métert tizenháromért. A gyatrásat meg kilencért, de az meg olyan nyers, hogy tegnap még rigó fütyölt rajta. Nem ég az, csak sziszeg, mint a defektet kapott gumi.

    – Hát ez az. Nem lehet normális fát kapni. Szén meg aztán nincs.

    – Pedig mennyi volt és milyen jó áron! Reggel megrakta az ember a kályhát és begyújtotta felülről. Estig égett, osztán hozzá se kellett nyúlni a jó kis dorogi szénnek.

    – S meleg volt az egész házban.—nyugtázta Rácz Géza

    – Tatabányai néha jobb volt.

    – Mondják. Persze, de abba akadt palás is. Egyszer kifogtam az anyja istenit. Csak immel- ámmal égett, mint a gyertya. Győztem piszkálni egész nap.

    Csaja Imre ezen elgondolkodott. Mi volt jobb: dorogi, vagy a tatabányai? Szén olcsóbb volt az biztos és tovább tartott. Valahogy arra szokott rá akkor a nép. Aztán kitalálták a gázt, hogy az olcsóbb. És mi lett? Amikor felvették hozzá a kölcsönöket és bevezették nagy keservesen, csöveken a lakásokba, nyomban felemelték az árát. Azóta is emelik. Ma már nem lehet megfizetni az alsó népnek. Most vissza kell állni fára, mert szén meg nincs. A fa meg olyan, hogy nem mindegy milyen az a fa? Mennyire van kiszáradva? Van vele munka bőven. Igaz más munka meg nincs. Hát fűt a nép. Ráér rakosgatni, forgatni a fát. Az is valami. Elfoglalják magukat a népek. Aztán eszébe jutott, hogy közösen kellene fát rendelni, ha már nem kapnak segélyfát, amit ingyen ad az önkormányzat. De hát, ezek szerint nem adnak. Bizonyára az a kevés, amit hoztak az erdészettől, elfogyott közön-, kézen, azok között, akik jól szavaztak.

    – Mit csináljuk szomszédom? Fogjunk tán össze? – fordult újra Rácz Géza felé. Ha ketten hozatunk fát, még alkudhatunk is kicsit. Kettő több mint az egy. Gondolom, akkor szívesebben hozza.

    – Szent igaz. Hány méterre gondoltál?

    – Hát legalább kellene vagy négy- öt méter. Ennyire gondoltam; ha hosszura sikerül a tél, elég se lesz. Pedig mi mán csak a konyhában fűtünk. Kihoztuk a másik ’sezlonyt a konyhába. Kicsit szűkön vagyunk, de nincs más, össze kell szorulni mit régen.

    – Talán a ’televízijót is kihoztátok a konyhába?

    – Hozta a nyavalya. Mit nézzek rajta? Hol két ember beszélget, hol öt veszekszik. Azt, hogy korholják egymást, meg hogy ki lopott többet, engem nem érdekel. Nekem mán minden mindegy, mint a szélső háznak. Majd nézzük tavaszra, ha megjön a meleg. Akkor érdemes lesz nézni, közvetlen a választás előtt.   Remélem, addigra már verekednek, mi pedig kedves választó polgárok leszünk legalább két hétig. Na, meg ez a rengeteg gyilkosság, ami a filmeken van. Nekem mán elegem van belőlük. Állítóm neked szomszédom, több ember meghal ezeken a filmeken egy hónap alatt, mint ahányan meghaltak a második világháborúban.

    Na, ja. Krimi meg háború, az van, meg reklám. Szinte más sincs mán. Meg állandóan a Hitler. Mit gyötörnek bennünket véle? Nem tudom, mit akarnak. Kinek hiányzik? Van már egy egész TV csatornája Hitlernek. Szóval, mi mást nézzük. Azért, néha akad valami nézhető is.   Még befűtünk a másik szobába, Megnyitjuk a radiátort, merthogy még kazánról fűtünk, de nyáron, ha kicsit összeszedjük magunkat, megrakatom én is a régi cserépkályhát. Nem tudom, mennyiért rakják?

    – Attól függ, ki rakja, és milyen cserép van. Ha megvan a régi, akkor lényegesen olcsóbb, de ha új kell, az mán keserves lesz. Száz fölött van.

    – Na, akkor nekem nem lesz cserépkályhám.

    Ekkor megállt egy szürke teherautó. Pontosat előttük, mintha oda rendelték volna. Meg volt rakva fával rendesen. Két erős, markos, idegen srác ugrott ki belőle. Még sose látták őket. Vállasak voltak, barnák és fürgék. Szeműk járt, mint a kismutató. Egy jó lépéssel már át is ugrottak az út menti árkon és már ott álltak előttük, s kérdezték: Tűzifa nem kell- e véletlenül?

    Csaja Imre válaszolt elsőnek a meglepetésből: kelleni kell. Persze hogy kell. De mire tartjátok?

    – Ez négy méter pontosan. Negyvenkettőért lerakjuk.

    Csaja Imre, Rácz Gézára nézett, aki elővett egy gyufaszálat és a fogát kezdte piszkálni s hunyorított a szemével. Csaja Imre már tudta, hogy ebből lesz üzlet. Le kell rakatni ezt a fát. Felét ide, felét pedig oda a szomszédba, mert az úgy tisztességes. Nem szabad a szomszédot kihagyni. Neki is kell a fa. Meg aztán negyvenezret kinyögni egyszerre az sok. Akkor semmi se marad. És hol van még a nyugdíj? Rácz Géza át is vette a folytatást: No, had nézzük mán meg az a fát. Miféle anyag az, nem ám valami hitvány, gyatrás, pudvás, fát akartok ránk sózni.

    – Jöjjön, nézze meg. Hogy volna ez gyatrás? Príma bükk, meg cser tölgy. Ez tartja ám a parazsat.

    Csaja Imre nem szólt. Ráhagyta az alkudozást Rácz Gézára, mert ő otthonosan mozgott ezekben a dolgokban. Terményfelvásárló volt valamikor. Nem kellett neki mondani semmit az elképzelésről. Értették ők egymást egy pillantásból. Jó szomszédok voltak, egy hunyorításból már tudták mi következik. Azt is látták, hogy ezt a fát valahonnan gyorsan szedték fel, mert nem volt abban bükk. Jobbára akác volt az. Már pedig aki fát kínálja eladásra, az csak tudja, hogy mit vágott ki. De hát ezt a részét nem firtatták. Minek firtatták volna? Úgy él a nép, ahogy tud. Mindegy hol szerezték. Nem tőlük lopták s az a fontos. Ha meg szerezték, hát attól szerezték, akinek volt. Bánja az. Nekik nincs miért bánkódni. Minek itt már igazságot keresni? Sokkal nagyobbakat lopnak a fehér ingesek. Mindenki úgy segít magán, ahogy tud. Így fordult a rendszer. Erkölcs, meg becsület? Nem is hallották ők már ezt a szót vagy húsz éve. Talán már a szótárba sincs. Iskolába se tudják már mi az. Elvitte azt is a rendszerváltozás. Volt ugyan egy társaság, akik a becsületet emlegették, de elkezdték őket üldözni. Így aztán ki lenne az a bolond, aki becsületről akar tudni? Lényeg az, hogy ott volt az olcsó fa, és a srácok már be is akartak állni az udvarba, mert nagyon igyekeztek… Már pedig ha ilyen sürgős, akkor az üzlet összejön.

    Rácz Géza azonban nem sietett. Ő ráért. Tudta, hogy nem szabad sietni. Megemelt egy kar vastagságú ágfát, megnézte, fordított rajta. Emelgette, mint aki a súlyát próbálja és vissza ejtette; megforgatta lassan a gyufaszálat a szájában, és már mondta is: igencsak hitvány ez. Ágfa. Hamar leég. Meg aztán van benne nedves is bőviben. Az meg csak fűstől és nem ad kellő meleget. Most mán nem szárad ki. Nyáron lett volna ez jó. Most csak kormolja a kéményt. Ezért a pénzért szárazat is lehet kapni.

    Csakhogy a srácok is otthonosan mozogtak ezen a pályán. Ha nem kell, hát nem kell,– monda a nyurgább. Ezért a pénzért bárhol lerakják. Nézze meg milyen jó anyag van az alján. Két embernek is elég megemelni. Alig tudták azokat feldobni a kocsira. Jó érett cser tölgy—bökött a kocsi aljára Az alacsonyabb.

    Csaja Imre kémlelte a kocsi alját. Hajtogatta a fejét, jobbra-, balra, hogy belásson a fa között a plató aljára. Csakugyan akadtak ott lentebb kiadós darabok; ráadásul hasábba hasítva. Jó anyagnak mutatkozott. Erre már kijött a két feleség is a házakból. Rögtön átlátták a helyzetet az ablakból, hogy a két ember alkudozik, s abból ők se akartak kimaradni. Ha alkudni kellett, ők aztán otthon voltak az alkudozásban. Le tudták hitványtani az eladó portékát, úgy hogy az eladó szinte megijedt. Magukra kaptak valami terítő félét, és még oda se értek a kocsihoz, már mondták: nem jó ez a fa. Nem kell, mert nem ad elég meleget. Már reggel el kell kezdeni főzni, hogy egy órára ebéd legyen belőle. Jó, ha ég.

    A két srác egymásra nézett. Látták, hogy két tűz közé szorulnak. Úgy tettek mintha az asszonyok megjegyzéseit nem is hallották volna. Szorították, sürgették az ügyet. Fiatalok voltak ugyan, de nem voltak kispályások. Guggoltak már pár évet a Pálhalmán. Nem kellett őket félteni. Kitanulták a mesterfogásokat. Ekkor megszólalt a mobil telefonjuk. A nyurga ellépet pár lépést és fél fülét befogva telefonált: Értem. Merre mentek? Igyekszünk. Persze.— mondta a telefonba. Aztán összecsapta a telefont és visszajött.  

    – No, akkor mi legyen? Kell, vagy nem kell, mert várnak bennünket. Csak azért álltunk le itt, mert mára van két távolabbi fuvarunk és mi is a piacról élünk. Láthatják, nem árulunk zsába macskát.– emelte fel hangját a nyurga. Ez négy rendes méter. Inkább több mint kevesebb. Ezért a pénzért szinte ajándék.

    Erre a két asszony rákapcsolt: Majdhogynem egyszerre beszéltek, a szavukat is alig lehetett érteni úgy hangoskodtak: Nem úgy van az. A múltkor a szomszédba fele annyiért hozták.—hadarták, egymást túllihegve.

    Mire a nyurga rögtön kapcsolt: Nehogy már! Még az árát se mondtuk maguknak s máris a felét emlegetik. Miféle karattyolása ez?– fordult Rácz Gézához az alacsonyabb.

    –Elhallgassatok mán – szólt az asszonyokra Rácz Géza, miután rádöbbent, hogy az asszonyok valóban nem tudhatják az árat. De hát az asszonynép az már csak ilyen. Mindenbe bele veri az orrát. Abba is, ami nem rájuk tartozik. Dühösen mondta. Eridjetek be, mert megfáztok. Hagyjatok bennünket békibe. Tudjuk mi azt, hogy milyen fa jez. Jó áron vesszük, ne féljetek. Nem kell itt nekünk feleslegesen kontrázni.

    Az asszonyok is észbe kaptak. Rájöttek, hogy hibáztak. Jobb ilyenkor odébb állni. Elindultak visszafelé és már a piacról beszéltek, mintha nem is látták volna az autó fát.

    – No, hát így már nyugodtabban beszélhetünk—mondta az alacsonyabb. Hogy legyen akkor? Mit ér meg maguknak?

    Ez már olyan lépés volt, mit a sakkban a matt előtti lépés. Lépni kellet rá. Hát – mondta Rácz Géza.– Harmincöt, és megegyeztünk.

    – Na, nem. Akkor már itt se vagyunk—felelte a nyurga, de nem mozdultak.

    – Na, menjünk, ne vesztegessük itt az időt—bökte oda az alacsonyabb és már az autó felé tekintgetett. Kicsit idegesnek tűnt.

    Ismét szorult az alku. Nagyon határozottan mondta az alacsonyabb, hogy menjünk. Állandóan járt a feje, mint aki vár valakit.

    Már pedig a vevők tudták: azt a fát nem szabad kihagyni. Tisztában voltak vele, hogy Ennyiért nem veszik meg máshól, és akkor még hol a fuvar? Legyen harmincnyolc—szólt közbe Csaja Imre, mert világ életében rosszul tudott alkudni. Nem tudott várni. Rá is pillantott rosszallóan Rácz Géza, de ezt nem vette észre. Rögtön rávágta a nyurga, hogy: Negyven, de egy petákkal se kevesebb. S már emlegette is a fuvart, hogy ha azt is számolná, akkor ötventől is többet ér a fa ott a kapu előtt. És még nekik hozzá se kell nyúlni. Itt aztán eldőlt a kérdés. Lehetett volna még azt mondani, hogy harminckilenc, de az már ötszáz ide, vagy oda, fejenként, nem sok. S hát a fuvardíj, bizony az igaz. S mégis csak jó fa volt az, nem holmi vizes gyatrás fa, aminek fele korhadt.

    – No, legyen, tartotta tenyerét Rácz Géza. A nyurga belecsapott: Legyen.

    – Akkor felét ide kérnénk, a másik felét meg hozzám, de rendesen elosztva ám! Mi meg kiszámoljuk addig a pézt.

    – Ez csak természetes. El lesz osztva rendesen.—felelte a nyurga. S ezzel elindultak a kocsihoz.

    Csaja Imre elégedetten jegyezte meg: Jó boltot csináltunk szomszédom. Jó anyag ez. Nem holmi satnya segélyfa. Több mint a fele száraz.

    – Bizony ezt jól megcsináltuk,—nevetett Rácz Géza..

                                                                               *

    Összeszedték a pénzt. Az asszonyok sóhajtoztak, mert sajnálták kiadni a kezükből. Az asszonynép olyan, hogy fogná a pénzt utolsó percig, de meleget is csak szeretik. Kiszámolták hát a pénzt kétszer. Eltették, ami megmaradt a kiürült teás dobozba. Csaja Imre oda adta részét, Gézának, aki egyben kifizette az egészet. Még egyszer kiszámolták a pénzt, kézbe. A két srác pedig úgy elporolt, mintha kergették volna őket, még a gumijuk is megcsikordult. Ők pedig ott maradtak a fával. Elégedetten nézték a rakásokat, már barátkoztak vele, hogy fogjanak hozzá a daraboláshoz, mert jó fa volt az. Keményfa, ami sokáig tartja a parazsat.  

    Épp hogy becsukták a kaput, amikor jött Kenderesi Pista a falugondnok. Nagyon sietett. Homlokát törölte úgy kérdezte: Nem láttak-e arra egy szürke teherautót fával megrakva?

    – Mért kérdi?—Gyanakodott Csaja Imre.

    – Egy órája ellopták a telepről, a segélyfát. Kétszer is fordultak a piszkok.

    – Hát hogy- hogy? Mán onnan is lopják a fát, nem csak az erdőről?

    – Na ná. Ott csak fel kellett hányni. Mennyivel egyszerűbb az! Meg volt az nekik hamar.

    – És a telepen nem volt senki?

    – Hogy lett volna? Nincs már arra pénz, hogy őrt is fogadjanak, meg aztán ki nézi azt, hogy kik rakódnak? Meg hogy már ezt is meg merik tenni! Ilyen eddig még nem volt! Az alatt történt, amíg Furdi Sanyi bement egyeztetni az önkormányzati irodába, hogy kiknek kell még kiszállítani a fát? Meg ugye kicsit haza is ugrott, kiengedni a csirkéket és a kenyeret is megvette.

    Csaja Imre a fejét vakarta. Most mit csináljanak? Ha elmondja, hogy ők vették meg a fát, a végén még vissza kell fuvaroztatni. Még csak az kellene. Ránézett Rácz Gézára. Az csak bólintott, s már mondta is: nem látott ő itt semmilyen szürke autót.

    – Pedig pont maguknak hozta volna Sándor a segély fát, de hát ezek után alighanem abból idén már semmi se lesz. Mert a maguké volt az utója. Úgy döntöttek, hogy idén maguk is kapnak, nyögte ki szuszogva Kenderesi és már ment is tovább görbe lábain.

    Erre már nem szóltak semmit, csak megint egymásra néztek. Rácz Géza újra köpött és elkezdett kiadósan káromkodni. Úgy magyarosan, jól megcifrázva, ahogy csak ő tudott káromkodni. Csaja Imre se szó- se beszéd, bementek a házba. Úgy bevágta a konyhaajtót, hogy majdnem kitört az üveg. Az asszony pedig megriadt, mert nem tudta, mitől lett olyan dühös, az ember, amikor olcsón vette a fát.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf