Peterdi Andor: A magyar faluk…
A magyar faluk és kúnsági földek
Bánatba fagyva dermedten várnak,
S az őszi napok vak ködökben járnak
És minden mosolyt, örömöt megölnek,
S a vizek sírnak, mintha lelkük lenne,
Könnyes szavuk a távolba szakad
S fövenyük, mintha messze üzenne:
Hozzátok vissza a nyugalmamat,
Hozzátok vissza a mi örömünket,
Halászok csöndjét és a vizek álmát,
Faluink csillagos, halk éjszakáját,
És áldott földünk termő erejét,
Hozzátok vissza a kaszát, ekét
S a fiainkat: élő vetésünket,
A mi tulajdon lelkünket!
A magyar faluk és kúnsági földek,
Most mind égő aranyba öltöznek,
És fényben úsznak a csöpp háztetők,
Ezüstösek a tarlók, legelők,
És mint a gyémánt ég a lányok szeme,
És hajuk szőke, mint a búzakalász,
Vagy mint az éjfél, komor, fekete,
És az arcuk, mint a hamvas barack,
És az ajkuk, mint piros cseresnye,
És szavuk lágy, mint az őszesti szél,
És bánatuk, mint kis harang zenél,
Mikor árvultan a párnára dőlnek.
Ne verd Uram, több bánattal e földet!…
1916