Dingha Béla: Hegyek között

Két „vén csavargó”
Valahol ott csatangolt
Az öreg Tátra bércei között…
…Zúgott a fenyves gyászmelódiákat
És bent a mélybe’ rigó füttyögött,
Kakukk az évet bőven osztogatta
S ami ígért, azt ráadással adta…
A kéklő ég aranyszeme: a nap
Átkandikált a zöld bokor alatt
És százfelé aranysávot vetett,
Aranyló gallyon gerle nevetett…
…Mesék meséje, álmok álma
Ingott-ringott a napsugárba’…
…S a legény, míg lassan ballagott,
Csak hallgatott… csak hallgatott…
De, hogy azalatt merre járt a lelke?
a messzeséget hányszor átölelte?
Hányszor folyt csöndbe’ lefelé a könnye?
És hány imádság reszketett a könnybe’?
Számot, ki tudna adni róla!
Talán csak a Titkok tudója,
A hallgatást jutalmul, aki adta:
A csöndes, könnyes örömöknek Atyja…
…A két bús legény a tarpataki úton
Csak ballagott… csak ballagott…
Zengett az erdő szűz melódiákat
S a két legény csak hallgatott…
…De szállt a szívek néma zsolozsmája,
Erdőzúgás volt zengő orgonája!
S az égre harsanó szimfóniába –
Akárha ágyúk ércszava dörögne,
A Tarpatak morajlott dübörögve…