Szöllősi Zoltán: Szatmárcseke

Akác eszi a napot,
mint véres húscafatok,
levelein az alkony.
Nyáron van, de halni hallom.

Megyek a temetőbe.
Sárló fűz kancabűze
égeti orrom és Tisza-szag.
Csönd és kerítés harap.

Baljós jegenyesorok,
orgona fújtat, susog.
Majd nyílnak mond sípjai,
még csillagok híjai.

Mindegy, síkság vagy hegyek,
puli árnyammal megyek.
Egyben már történelmem,
s országdarabok bennem.

Szatmárcsekei nyárban
kopjafavonulásban,
arccal nyugatnak dőlve,
állok a temetőbe’.

Görnyedő gótikában,
Kölcsey Himnuszában,
itt állunk menetelve,
Napnyugatig, egyhelybe’.