Jánosi Gusztáv: Ne féltsétek a magyart
Ti kik eddig csak vészt, háborút,
Csak halált jósoltatok:
Hallgassatok egyszer már el,
Némuljon el ajkatok.
Nem korhadt fa a magyar még,
Mit már csak a dudva tart:
Erőteljes, büszke tölgy az…
Ne féltsétek a magyart!
Ezer éve, hogy ezt a fát
Ülteték a hős apák,
S az utódok vész-vihar közt
Híven, gonddal ápolák.
Áll még a fa, büszkén, habár
Látott nem egy zivatart,
Sasok raktak fészket rája...
Ne féltsétek a magyart!
Az a nemzet, mely oly vitéz,
Oly dicső volt egykoron,
Melynek mindig legszentebbje,
Legdrágábbja volt a hon.
S ezt, hogy mentse, dicsőn verte
Le a pogányt s büszke tart:
Hogyan veszhetne az most el?…
Ne féltsétek a magyart!
Az a nép, mely mellett szól a
Legnagyobb tanú, a múlt,
Az a nép, mely hazájáért
Élni, halni megtanult;
Nép, mely mindig tudott tenni
Hazájáért, ha akart,
Vígan nézhet a jövőbe…
Ne féltsétek a magyart!
S él az Isten!… századok bár
Semmiségbe tűnjenek:
Hív marad ő. Hozzá mi em
Leendünk majd hűtlenek.
Míg a föld egy magyart hordoz,
Míg az égnek napja tart,
Mely lesüt e szép hazára:
Ne féltsétek a magyart!