Reményik Sándor: A döblingi tébolyda árnyai

/Meghasonlott szívvel 7./

Idézem árnyaidat, Széchenyi!
S ah, hívatlanul is jönnek ők.
Mindenkinek, ki honát szereti,
Megállanak az ajtaja előtt.
Kopognak hideg szellemujjal.

Hogy kellett volna, hogy lett volna jobb?
Nem volt a lépés elhamarkodott?

Ki volt a bűnös, ki a felelős?
A tétovázó kéz, vagy az erős?
A lavinát ki indította meg?
Ki az, kinek a keze nem remeg?
Kinek fejére száll a vér, a vád?!!

Aki szerette, az vesztette le.
Szerelmével gyilkolta meg honát!

Tán tévedett… tévedni lehet… –

Tévedni bűn! harsog a felelet.
Ne tévedjen, ki sorsokat kever,
Hazug: aki veszt, igaz: aki nyer!
És aki elvesztette a csatát,
A szívét üsse éles vassal át!

És ha így se jó – és amúgy se jó,
Ki hát a rossz, ki hát az áruló?
Az áruló, kin bosszút állhatunk,
Ki hát?! Ó, jaj! – mi magunk vagyunk.

Mi mind, mind, mind árulók vagyunk!

1921. október 28.