Németh László: Kisebbségből kisebbségbe

Egyik délután tudni akarom, hány óra, s kinyitom a rádiót. Az erdei emberekről beszél valaki, hogy azok hogy szálltak alá, mit loptak össze valami városban. Lassan rájövök, hogy az erdei emberek a románok, a várost is felismerem, hogy Marosvásárhelynek kell lennie. Végre a kicsit hadaró hang is ismerős zöngével üt át a közöttünk lévő hangot bádogító gépen. Megértem, hogy az erdélyi írók estjét hallgatom, humorista barátom panaszolja el a maga módja szerint a pestieknek, mit kellett kiállniuk a kisebbségi sorsban. A felolvasón túl, valami szörnyű nagy barlangból időnként egy különös gurgulázó hang árad a gép felé: a közönség az, aki itt arc nélkül nevet. Hallgatom, s arra gondolok, milyen könnyű dolga van az én barátomnak. Arról, hogy mi egy idegen nép alatt kisebbségben élni, a Városi Színház minden karosszékében dereng valami sejtelem. Az erdeieket is értik s tetszik nekik a tréfáló paraszt. De mi lenne, ha egy itteni írónak kellene a visszatért Kolozsvárott arról a kisebbségi sorsról beszélnie, amelyben mi éltünk húsz évet. Tudnák miről van szó, ha tréfálna s nem hinnének e rögeszmésnek, ha komolyan próbálná elmagyarázni. Néhány éve írtam egy könyvet erről a kisebbségi sorsról, a címe is az volt, hogy Kisebbségben. Ebből átkerült a trianoni határon néhány példány s mondják, hogy sehol úgy meg nem szabdalták, el nem intézték, mint épp Kolozsvárott. Nem tudom, nem olvastam, de a jóbarátok pontosak a rossz hírekben. Még elképzelni is rossz, hogy azért, amit ott száz oldalon meg nem érttethettem, hogy ilyen színházfélében néhány perces előadásban kelljen helytállanom. Már pedig ha meghínak, lehetetlen el nem mennem s ha beszélek, nem lehet más a beszédem, mint meghívó egyik kisebbségből a másik kisebbségbe.

    Önök megidéztek s ami az erdélyi írók estjét hallgatva lidércnyomás volt: feladat. Egy negyedórám van meggyőzni önöket, hogy kisebbségi sorsukból kiguvadva nincs joguk vidám többségnek érezni magukat, hanem azonnal egy másik kisebbségi sorsba kell beállniuk, amelynek a természetét egyesek talán szimatolják már, de tapasztalatuk róla még nemigen van. A magyarság talán sohasem állt olyan nagy átalakulás előtt, mint a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Az élet új feladatokat tűzött ki elé s e feladatoknak a régi, századokon át kipróbált, de megvénhedt vezető réteg, a táblabíró Magyarország többé meg nem felelhetett. Új, korszerű magyar államot kellett felépíteni, rengeteg hivatallal, közigazgatási és egyéb értelmiséggel s az iparának, gazdaságának is vele kellett nőnie a legszédületesebb növekedéssel, amelyet Európa odáig látott: a kapitalizmussal a magyar állam, magyar értelmiség nőtt. Nem tudom megmondani, tízszeresére vagy húszszorosára dagadt egy félévszázad alatt, az azonban biztos, hogy a feldagadtnak sokkal kevesebb köze volt a lentmaradt milliókhoz s a magyar hagyományhoz, mint annak, amelyet leváltott. Tüneménynek ez elég különös. Hisz Nyugaton, Franciaországban, vagy Németországban is megduzzasztotta a tizenkilencedik század az ország sorsát vivő réteget. De ettől ott csak demokratikusabb, franciább, németebb lett az élet, hisz az új polgárságban a nép vetette fel színét. Mi az oka, hogy nálunk elszakadtak a szálak, amelyek másutt sűrűsödtek?

    Minden gyorsan növő szervezet onnét szí, ahol talál. A hivatalnok és kapitalista állam is onnét szítta a szükséges értelmiséget, ahonnét a leggyorsabban és legkönnyebben jött: a városok népéből. Vezetésre az új rendbe az iskola, a diploma képesített; azt pedig olcsóbban szerezte meg a könnyen iskoláztató városi nép, mint a falvak, vagy éppen a tanyák népe, mely az idők irányát is lassabban kapiskálta. A városok lakosságában azonban szerencsétlenségünkre nagyon sok volt az idegen, aki ebben az új magyar állami fejlődésben felvette a magyar állam nyelvét; a magyar lélekkel azonban alig találkozhatott. Fokozta a bajt a fordított kiválasztás. Magyarország is Habsburg-állam volt. A Habsburgok nemzetközi háza nem is igen kormányozhatta másképp tarkabarka népeit, minthogy mindenikből kiválasztott egy réteget, amely a fajtáját a fajtája ellen s a Monarchia javára elkormányozta. A tizennyolcadik században ez a réteg alig volt nagyobb az arisztokráciánál. Az új bürokrata tőkés rendben azonban jóval mélyebbre kellett érnie, – le a polgárságba. Míg a Monarchia többi népe azonban mind élesebb ellenzékbe szorulva ezzel a talmi, Habsburg vezetőréteggel szemben egy ellenzéki és népi középosztályt nevelt fel, a kiegyezés és Magyarország helyzete sokkal kétértelműbb volt, semhogy az ellenzék a nemzetet jelenthette volna. Hiszen mi cégtársai voltunk a Monarchiának; mi a császár trónját s ő a mi államunkat: kölcsönbe védtük egymást. Az ellenzékiség, mint rossz közérzet, negyvennyolcas toll, ebura fakó megmaradt, de eredménye csak a magyar faj viszonylagos visszamaradása volt az új fejlődésben. A Habsburg Magyarország a könnyebben és teljesebben megkaphatókkal építette magát. A kiválasztás a frissen jöttek javára dolgozott: a hivatalban, egyházban, egyetemeken a német és szláv eredetűek, a gazdaságban a zsidóság kapott egyre több előjogot. Ameddigre a magyarság fölocsúdhatott volna, e végzetszerűség jóvoltából, melyről tulajdonképp senki sem tehet, estéről-reggelre szinte egy új vezetőréteg volt a feje fölött, amelyben ő bizony csak politikussá züllött megyei uraival, földükből kikopott kisnemesekkel s néhány ezer tanult jobbágy gyerekkel volt képviselve.

    Mindaz, ami az utolsó évtizedekben a magyar politikában történt: ennek a vezetőrétegnek a belső huzakodása. A kiegyezés után még a magyar viszolygás szabja meg a politikát. Vannak, akikben a Habsburg állam vonzása az erősebb s van akiben a nemzeti iszonyodás. Ez hatvanhét és negyvennyolc kora. Lassan azonban a gazdaságban megerősödő friss bevándorlókkal szilajodó zsidóság lesz a kezdeményező. Ő fogadja soraiba, szívja be az elégedetlenkedő magyarokat. A munkásságot is megszervezve: ő teremti meg az államvédő Habsburg rétegekkel szemben az új ellenzéki frontot. Ez a zsidó radikalizmus kora a forradalomig. A forradalom után ez a zajló párt védelembe szorul s mint baloldal fagy be; míg az úgynevezett jobboldal, a Habsburg-kor kegyeltjeit: a nagybirtokot, a klerikalizmust és a nagytőkét restaurálja, éppen csak a királyt nem hozhatja vissza. Az emberek, csoportok, mind a két oldalon a régiek, csak a szellem merevebb; lefelé még inkább, mint egymás iránt. A közép osztály megtelt, nem duzzasztható; a meglevő helyek kellenek az apák fiainak. A magyar népet zárt kapuk, magas tandíj, érdeküket féltő szervezetek tartják vissza az emelkedéstől. 1938-cal megindul a történelem. A régi bal s jobb helyén új pártok jelennek meg. De ezeket sem a magyar érdek és a magyar nép dobja fel, hanem a kevert vezetőrétegen átfutó új delej; taszítás és vonzás, amely a régi baloldalt és a Habsburg restaurátorokat egy lap olvasóivá löki; az ellenkező irányba ráncigáltakkal a nyilas tömegeket szervezteti meg s a középen otthagyja, aki egyik felé sem rándul: fogyó kormánypártnak. Kaleidoszkópnak elég változatos; a lényeg azonban mindig ugyanaz, a magyarságot rosszul ismerő, önző és felületes csoportok versengenek érte, Európa változásaira kacsintva, hogy kié legyen, vagy inkább kié maradjon a magyar.

    Aki csak az országházat s a mögötte levő szervezeteket nézi, nem is találhat sok örvendezni valót a magyar életben. Szerencsére a mi tavunk sem fenékig békalencse. A magyar értelmiségben mindig voltak, akik zúgolódva, rossz közérzettel vagy legalább hontalan bámultak szét maguk körül. Éppen csak párt, tőke, szervezet nem volt s nincs ma sem, amely ezeket összefogja. Előléptek azonban emberek, akik ennek a rossz közérzetnek, hontalanságnak, zúgolódásnak hangot, célt, értelmet adtak: az írók. A huszadik századi magyar irodalom alig hasonlítható össze más népek irodalmával. A magyar irodalom nemcsak irodalom. Egy természetes vezetőit elvesztett nép nyúl fel benne, hogy tájékozódjék s helyzetére ocsúdva kiegészítse magát. Negyvennyolc s hatvanhét korában Vajda Jánosként zúgolódva, a zsidó radikalizmus korában Adyval kiáltva meg a bajt, vagy Móricz magyar Atlantiszaira emlékeztetve, a forradalom után bal s jobb közt Szabó Dezső hősiességével tartva a magyar radikalizmus útját s mai szétráncigáló áramlatok közt a mi szánkkal téve tanúságot: a magyar irodalom tudott vagy ösztönös célja mindig az volt, hogy értelmiségünk s munkás népünk egy részét átjárva olyan új vezetőréteget teremtsen, amellyel a magyar nép önmagához hasonló s Európára méltó nemzetté egészülhet ki. S amilyen hihetetlen, hogy a pőre toll ilyen hatalmasságokkal szemben erre képes legyen, olyan bizonyos, hogy a magyar irodalom harminc esztendő alatt ezt részben véghez vitte. A legsötétebblátónek is el kell ismernie, hogy íróprófétáink közül igenis támadt egy szétszórt, de ma már elég jelentős és nyomós réteg, amely nem osztozkodni és civakodni akar a magyar népen, hanem kisebbségi sorsát vállalva, kiböjtölni az időt, amikor a természetes vezetőkből tényleges vezetők lesznek. Ebbe a kisebbségi magyarságba hívjuk meg mi, akit a kisebbségi sors szenvedéseire már előkészített.

    Azt hiszem, egyik tanúja lehetek annak, hogy ezek a szenvedések nem csekélyek. A magyar nép fölött van néhány kicsiny s egymással is harcban álló csoportérdek, s alattuk ott van a magyar nép közös nagy érdeke. Húsz év alatt minden párt, újságkiadó intézmény mind arra való volt, hogy a magyar népet egy-egy ilyen rész érdek számára megkerítse. Aki beállt kerítőnek, aki hajlandó volt azt szuggerálni, hogy egyik vagy másik szövetkezetnek célja azonos a magyar nép természetes érdekével, azé volt minden jutalom, dicsőség s jövedelem. Akinek pedig mindegyik felé volt egy elmarasztaló szava: azé az üldöztetés, a bojkott, a véka, amely alatt a legjobb gyertya is kialszik, kárbavész. Itt nem volt menekvés: a hűség bűnhődött, a hűtlenség felmagasztaltatott. Nemcsak írótársaimra, magamra is le merem vonni az ítéletet: annyi könnyebbségem volt az írói pályán, amennyi lazítottam a hűségen. S nemcsak az író volt így: mindenki, aki a nemzettel tartott a csoportok ellen.

    Nem csábíthatunk tehát senkit sem kaláccsal, csak a hivatás szépségével. A visszaölelt Erdély fiaira az első pillanatban talán könnyebb utak is mosolyognak vagy látszanak mosolyogni. De hamar meg fogják látni, hogy becsületes út csak egy van: ez. S ha ígéreteket nem is adhatunk, egy bíztatást mondhatok: ezen az úton az embert ma már nem lehet egészen elnyomni. Mindenütt vannak testvéreink, egy titkos szép magyar szekta, igazi asszimilálásra is képes, amely fölemel, amikor magad is elejtetted magad. Rólam, nyugodtan mondhatom, több rossz betűt írtak le, mint amennyit magam papírra raktam. S mégis itt vagyok s mondom, amiért el akartak nyomni. Kolozsvár is meghívott, miután elítélt. S ha ma megint elítél, megint meg fog hívni.  

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf