Bárd Miklós: Isten-érzés

Ha elszakadni mindentől, mi szent,
Szabadulást, szabadságot jelent;
Ha földiekhez nincs köze az égnek,
Urat nem ismer, független a lélek;
Ha szellemének nincs határ, se korlát,
S fölszabadulván jobban végzi dolgát:
Óh akkor én, ti boldog szabadok,
Bilincsben sínylő szegény rab vagyok.

Uramhoz, aki a magasban székel,
Vagyok láncolva égi kötéllel.
Örökké tartó ez a drága rabság,
Hatalmas Isten-érzés edzi kapcsát.
Magas szabadság fennkölt érzete,
És szárnyaló megértés jár vele.
Fenség e függés, mely amíg betölt,
Rabszolgaságba sohsem ejt a föld.

S mely minden rabság ellen óva véd,
E szívemhez nőtt kedves kötelék,
Szelíden fékez, mikor röpke szárnnyal,
Sóvárgó lelkem végtelenbe szárnyal.
S hol szemem előtt zúgnak el világok,
Út nyílik nékem és haza találok,
S a titok eme néma rengtegjét,
Nem bolygom útlan, eltévedt gyerekként.

Hol földi nyom nincs, s a menny boltja zárt,
Az Úr maga vont ott mezsgyét, határt –
És nem csüggeszt, ha szárnyam lankad, enged,
Mert érzi lelkem az isteni rendet,
Rendeltetés itt mindenek sora,
Parányi létem súlyt nyer általa,
S a vergődések e vak éjjelébe,
Fülemhez elhat a szférák zenéje.

E földre szól az én kis hivatásom,
Itt élek, érzem idetartozásom.
A rög levon, de lelkem az fölérez:
Hatalmas Isten-érzés köt az éghez,
Magas szabadság fennkölt érzete,
És szárnyaló megértés jár vele.
Fenség e függés, mely amíg betölt,
Rabszolgaságba sohsem ejt a föld.