Nagy Imre: Lócsontváz a pusztán
Szeleket most Ázsia liheg,
s ez itt Napkelet álma talán:
egy ló csontváza, koponyája
izzik Őrhalom hajlatán.
Mintha Kelet álmodná sorsom:
lábom alatt hangyaboly olvad.
A Nap száll, mint egy tüzes darázs,
s az ujjam a porban dobolgat
a ló koponyáján, mely most a
férgek, tücskök vihartanyája.
Két szemürege égre mered,
benne a táltosok varázsa.
Mintha számon kérné a Naptól
csikófogát, nyihogó kedvét,
érccé száradt nyomát a pusztán,
s virágokkal hímzett nyergét.
Hogy lóghatott a búsulásban
ez a lófej, homlokán holddal.
Volt szép csikó, lett girhes gebe,
megverve cigánnyal, átokkal.
Szeleket most Ázsia liheg,
s éhen, szomjan bukdácsol lovunk,
sörénye, farka hull a szélben,
mert a Naphoz nem imádkozunk.
Bús magyar sors a lovak sorsa.
A fű kiég, a kút kiszárad,
s ló helyett a kút gémje nyerít, –
és Napkelet álmokban lázad.