Fáy Ferenc: Ruhátlanul

Áthághatatlan napjaid halálos,
válladra kúszó szennye fojtogat.
Üvegcellák, betonfalak: a Város
keríti be gyilkos magányodat.

Még visz, sodor az arcuk zúgó sodra,
azoknak, kik most úgy vannak veled,
hogy lúgos árnyuk sulykolása mossa
s öblíti széppé szutykos csendedet.

Megtép a szél. S hiába foltozod már
rongyos virágok szirmát, hogy velük
takard didergő vázad – azt, ki voltál, –
lefoszlik rólad condrás szégyenük.

S már nem takar az esték hallgatása,
a jázmin-csipke táj, a csillagok.
Nincs szád se már, hogy mindezt elkiáltsa
s erőd sincs már, hogy mindezt eldadogd.

Kifordítod a felhők szürke rongyát,
kifordítod az Istent, mint apád
kopott kabátját… s várod, visszamondják
örömöd ízét kint az éjszakák.

Sarlósodik a bánat. És magányod
nyüszítő, kuvasz félelme ugat.
Kaparj gödröt a szélben és a sáros,
tavaszi csendben rejtsd el arcodat.