Rudnyánszky Gyula: Isten

Sötét magányban, a kétségbeesésnek
Kopár szikláján ülve, tétlenül,
Míg sebeimben tőr volt s kétkedések
Kínzó, kísértő árnya vett körül:
Föltámadott egy emlékembe vésett
Név, melynek fényétől lelkem derül;
Egy név csupán a gyermekkor homályán,
Örök láng a küzdelmes férfi-pályán.

E név volt ajkam legelső fohásza,
Legboldogabb időm napsugara;
Bölcsőm párnáin hánykolódva lázba’
Ezt súgta esdőn az aggó anya;
És kedvesem szerelmes oktatása
Az volt: ha tépő bánat bántana,
Forduljak ég felé; ki segítsen:
Sosem lehet más, egyedül az Isten!

Isten nevét rebegtem a magányban;
Sóhajtám nyögve: Isten, légy velem!
S fölújult minden régi, édes álmam,
Gyönyör volt percre föllélegzenem;
Az utat, az irányt hogy megtaláltam,
Nem égetett hervasztó gyötrelem:
Virulni láttam az egész világot,
S hitével e szív mennyországba látott!

De hirtelen megint a régi gondok
Ónsúlya lankasztá le szárnyamat;
E büszke fő kábultan porba omlott
Fojtó, nehéz lidércnyomás alatt;
Verejték-láztul lüktetett a homlok,
Mérgével összemart egy gondolat,
Míg egy gúnyos hang a fülembe szisszent:
Hiszed, hogy van; no hát keresd az Istent!

S kerestem Istent. Mentem a tudósok,
S bölcsek, a választottak közé;
Vonzottak az álomlátók, a jósok, –
A titkok zárát mind rég feltöré,
A sátánnak mind lelkével adózott,
S így a tudás szent fája tán övé:
S a könyveket mohón végig lapoztam,
Hogy megtanuljam: Isten van-e s hol van?

Virrasztva görnyedék a gyertya mellett,
Olvastam a sok bódító igét;
A vágytól visszafojtva a lehelet,
Hogy megtudjam: való-e, mit hívék?
A lét javából kínált kéj se kellett,
Hadd hajtsa mind ki dőzsölő pribék:
Én nem törődve mámorral, bajokkal,
Istent kutattam szomjazó ajakkal!

De hasztalan sápadtam éjrül-éjre,
Hiába túrtam fóliánsokat!
A csillagok járása tudva, mérve,
A tenger mélyén száz búvár kutat;
S ha szól a szellem szörnyű kétkedése,
A bölcsesség csak halk visszhangot ád:
Nem fejti az meg Isten örök titkát;
Vak a tudás, belé csupán a hit lát.

Döbbenve érzém, hogy könyvem hatalma
Oly gyönge, mint a földre hullt levél;
Az elme rab, örvény felé rohanva,
Ha elragadja gőgös szenvedély;
S szilárdabb a parányi szikra hamva,
Mint az eszével kérkedő kevély,
Ki, égetvén a tudomány fáklyáit,
Azt hiszi, hogy a napnak ő világít!

Hát nincsen Isten, hogy bizonytalanban
Kell kiborolnom annyi harc után?
Kitől tudom meg, hol a láthatatlan,
Ha a bölcsektől meg nem tudhatám?
A könyvek buborékja szertepattan,
Hol fog vezérlő fény ragyogni rám?
S a tépelődésektől kimerülten
Kék ég alá, szabadba menekültem.

Az élet, a természet nagy csodái
Tárultak ott kinn mindenütt elém.
A sántát láttam meggyógyulva járni;
A tékozlót szülői kebelén;
A szenvedések véres Golgotái
Rózsát növeltek, a neve: remény;
Egyik szív üdvben, másik törve, fájva,
S örömnek, búnak volt harmonikája.

A bérc kopár volt, a völgy buja, termő;
A hegy tövében kis kápolna állt;
A völgyben temető, körüle erdő,
A levegőt gyászének járta át;
Aztán a pap a kápolnába feljő,
S oltár előtt ad össze ifjú párt;
Egyszerre cseng harangszó és madárdal,
S gyász és öröm az égbe szárnyal.

A természet nyugodt; szívemre halkan
Fönséges, néma békesség borul;
Nem tör ki eszmém áradó szavakban,
Állok merengve, mozdulatlanul;
A földre, emberekre láthatatlan
Kéz harmatos, lágy, védő fátyla hull, –
Az est varázsa reszket a világon:
Az örök Istent érzem és imádom!

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf