Somló Sári: Föltámadásra
Egy húr pendült a hegedűkön…
Új tiszta húrról, tiszta hang,
Remegve búg – zokogva zúg –
Mint hajnalt üdvözlő harang.
Bűnért vezeklő könnyet ontat,
Köszönt munkára sietőt,
Sírván búcsúztat hősi holtat,
Ujjongva bátorít dicsőt.
Egy húr pendült a hegedűkön…
Sikító, síró, riadó, –
S a hegedősök váz kezében
Munkára kész a tört vonó.
Visszhangja kél bércek kövétől
Tenger morajló habjaig –
A görnyedők véres szívétől
Gyermek mosolygó ajkaig…
Végig rikolt a pusztaságon –
Riadva kél – ki szunnyadott,
Ébredjetek fiúk – leányok!
A dal – a dal! feltámadott!
Mert sírba volt temetve mélyen…
Virágövezte sír alá,
Az ivadékok – féltő gonddal
Hordták a csokrokat reá…
S ott összejöttek tízen – százan –
Siratni az elmúlt dicsőt,
De sosem egyesültek bátran
Egy új életre keltni őt.
Feltámadott hát!… hangja hívón
Reszket az ős vártermen át,
Hol könny – és kőre kő hullt –
S gyász, – pusztulás ütött tanyát.
És ím – e hang, sikoly szavával
Megnyitja kripták ajtait,
Az ős regösök – hegedősök
Hős mesemondó ajkait…
Tárul nyomán a múlt homálya,
És csalhatatlan zeng szavuk –
Botlások, bűnök szörnyű árja:
„Ez áruló volt!” „Az hazug!”
Egy ajk se mondja: „Megbocsátok!”
Bosszúra vár az áldozat! –
Gyilkos fejére véres átok!
Az árulóra – kárhozat!
Aztán, – mint langyos esti szellő
Virágillattal terhesen,
E kobzok zsongó muzsikája
Zeng minden házi tűzhelyen.
Hol enyhet és vigasztalást vár
Tavasz derűjét, – ragyogást,
Az, – aki bízik szép s igazban,
Hisz bűnhődést – s feltámadást.
Egy húr pendült a hegedűkön…
Üdvözli a kelő napot –
Ébredjetek fiúk – leányok!…
A dal – a dal feltámadott!