Herczeg Ferenc: Békeszerződés

    Wilson elnök: Volna itt még egy pont, amelyet tisztázni kellene. Igen, Fiume! Ide adhatja nekem a számadatokat? Van ott egy külváros, azt Asáknak hívják, vagy micsodának…

    Nicolson: Susáknak. A számadatok itt vannak.

    Wilson: Azt hallottam, ha az ember megpróbálja, hogy Fiuméból Asákba menjen, akkor biztosan meggyilkolják…

    Nicolson: Elnök úr…

    Wilson: Hát jó éjszakát, urak, jó éjszakát, Mr. Balfour. Hazamegyünk.

    Ezt a párbeszédet, amely a párizsi béketárgyalások alkalmával az amerikai Unió tudós elnöke és Harold Nicolson, az angol békedelegáció szakértője közt lefolyt, szóról-szóra így írja meg ugyanez a Nicolson: „Békeszerzés 1919” (peacemaking) című könyvében.

    Az amerikai elnökről egyébként azt is följegyzi, hogy az új olasz határ megállapításánál a Brennert: Brunnernek nevezte. Mikor pedig Törökország határainak megváltoztatására került a sor, akkor Lloyd George-zsal megtörtént a „mulatságos” eset, hogy az előtte fekvő hegyrajzi térképet néprajzi mappának nézte. A zöldszínű foltokról azt hitte, hogy azok görög, a barnákról pedig, hogy török kisebbségű területek és ebből szigorúan le is akarta vonni a következtetéseket. Pedig a barna szín nem törököt, hanem hegyet, a zöld nem görögöt, hanem síkságot jelzett. Mikor felvilágosították a tévedéséről, jó humorral fogadja.

    Amit Magyarország felosztásának külsőségeiről ír Nicolson, az élénk színekkel illusztrálja a „művelt nyugat” erkölcsi szellemi színvonalát. A rikító ellentét, amely a történelmi aktus megrázó tragikuma és a résztvevők nyegle közömbössége közt van, szinte már gyanúba keveri Harold Nicolson igazságszeretetét. Pedig Harold Nicolson igazat mond! Gyorsan végeznek Erdéllyel és a Felvidékkel, azután következik Jugoszlávia, azután következik tea mandulatortával…

    Május 14-én a szerző már torkig van azzal, amit a békekonferencián látott és hallott és ilyen szavakat jegyez a naplójába: „Belefáradtam a békébe, kimerült vagyok, az ilyenféle békeszerzés mélységesen lever, hiszen ez nem egyéb, mint választási csalás.” Hangsúlyoznunk kell: Harold Nicolsonról sohasem hallottuk, hogy magyarbarát, vagy éppenséggel a revízió híve volna, ő csak egy eleveneszű, élesszemű és érzékeny lelkiismeretű angol gentleman.

    Íme, jó magyarom, így ítélték halálra Szent István ezeréves birodalmát! Minden nagyobb feltűnés és megrázkódás nélkül, simán, mondhatnók: mellékesen; a tea és a mandulatorta között. Te ma elviselhetetlen terhek alatt görnyedsz, az életed merő lemondás és szenvedés, az éjszakáidba belesír idegen rabságba jutott minden testvéred kínszenvedése, a szívedet megdermeszti a tudat, hogy elvesztetted hazádat – és mindez nem a haragos egek büntetése, hanem azért van, mert Mr. Balfour álmos volt, Pichon úr unta a statisztikát, Lansing torzképeket rajzolt és nem ért rá odafigyelni, a jóhomorú Lloyd George nem tudott térképet olvasni, az amerikai elnök pedig üresfejű pozőr volt. Benesék olyan etnográfiai dajkameséket tudtak elhitetni ezzel a társasággal, amilyeneket akartak.

    Harold Nicolson elmagyarázza könyvében, hogyan távolodott el fokozatosan a békekonferencia eredeti ideális célkitűzéseitől, míg végül eljutott a „választási csalásig”. A mi nézetünk szerint a főbaj mégis az emberanyag elképesztően silány voltában keresendő. A berlini kongresszuson Bismarck, Andrássy Gyula, Disraeli, Gorcsakov vitték a szót. Hová lettek a régi oroszlánok? Ha állathasonlatot keresünk a párizsi békeszerzők számára, mélyen le kell szállanunk a zoológiai ranglétra fokain. Annak az előkelő úriembernek, aki egy verőfényes tavaszi napon földarabolt egy régi királyságot, amelynek történelmi, néprajzi, gazdasági és művelődési viszonyai iránt egyikük sem érdeklődött, meg fog bocsátani az Úr, mert ők csakugyan azzal védhetik magukat, hogy nem tudták, mit tesznek. H azonban precíziós mérlegre rakjuk az öt úr emberi méltóságát, tudását és kötelességérzetét, akkor szégyenletes eredményre jutunk. Lehetett-e ilyen démoni kontárok munkájának más eredménye, mint a trianoni szörnyszülött, amely a születése pillanatában már a rothadás szagával töltötte be Európát?

    Nem, édes magyarom, ami veled történt, az nem volt tragédia, csak véletlen szerencsétlenség: az autó neked rohant, mert Paprika Jancsi ült a volán mellett. Léha cselédek földre ejtették a boldogságod kristályserlegét. Ha történetesen a mandulatorta nem érdekelte volna őket jobban, mint Erdély sorsa, az csak azért lehetett, mert rossz volt a gyomruk.

    Ez tehát rendben volna. De ki az, aki ezek után komoly arccal meri követelni, hogy a trianoni szerződésben a népek jogforrását tiszteljük? És álljon elő az a tréfás fickó, aki még ma is szentnek és sérthetetlennek meri nevezni az ilyen szerződést! Nincs abban semmi túlzás, ha azt mondjuk: a politika még soha sem süllyedt olyan csatornamélységbe, mint a trianoni békekonferencián.

    Méltóság és nemes erő csakis a magyarság szenvedésében van. Ez a szenvedés menti meg Európa történetét attól, hogy szégyenletes szatírjátékká ne aljasuljon. A szenvedés pedig addig fog tartani, amíg fel nem kelt az igazság napja. Hogy Harold Nicolson most, tizennégy esztendő után, nyilvánosságra hozza párizsi tapasztalatait, ez is csak annak bizonyítéka, hogy hiábavaló minden szövetkezés, fegyverkezés, ravaszkodás, hazudozás: a világosság száz résen át árad az emberiség lelkébe. A napfölkeltét kozmikus erők intézik, semmiféle emberi erőlködés nem képes megállítani.

    1933. január