Juhász Gyula: Magyar…

Árva vagyok, szomorú, keserű árvája e földnek
Eltaszított, kicsúfolt, porba tiporva síró.
Árva vagyok, a világ árvája s hiába panaszlom
Bánatomat, nem hall és nem is ért a világ.
Mind rajtam tapos és rajtam feni bosszúja kését,
Kiknek a cenk vaksora most diadalmat adott.
Régi barátaim és mind, mind, akiket segítettem,
Hogy szabadok legyenek s éljenek újra tovább,
Mind, akikért pajzsul tartottam testemet egykor
S ontottam pazarul véremet, ím letagad!
Meztelenül, iszonyú láztól borzongva, úgy állok
Az elemek viharát tűrve, mint Lear, a király!
Hol vannak gyönyörű erdőim és hegyeim, hol,
Szőke magyar Tisza bús bölcseje miért idegen?
Miért hal meg zokogón, száműzve szeretteitől Ő,
Hisz a szabadságnak zúgja örök ütemét?
Miért kellett durván leszakítgatni anyja szívéről
Legszebb gyermekeit: drága királyi Pozsonyt,
Büszke kuruc Kassát, kincses erdélyi Kolozsvárt,
Váradot és Aradot s mind, aminek neve fáj?
Fáj, fáj, szörnyen fáj és már csak az éjszaka álma
Hozza ma vissza nekem őket a búnak ölén.
Hallom sóhajodat, sírok szent sírja, Segesvár,
Hol a magyar meteor lángja a porba bukott.
Ő e világ minden rabszolga-keserve helyébe
Egy szabad emberiség tiszta dalát dalolá:
Ó szabad emberiség, hol vagy, Ádám, hová bújtál,
Ember, mily leköpött, sárba kevert ma neved!
Ám én esküszöm itt, szent rab sírodra, titánom,
Még kibomol lobogód, még kicsap ősi tüzed!
Mg viharos Nemerét támaszt nyugatra, keletre,
Északon és délen, lelked, amely a miénk!
Jönni fog – itt az idő, mikor újra magasztos erény lesz
Ember lenni s magyar: tisztelet és becsület!
Addig a durva világ fájó árvája az éjben
Fázón búvik meg csonka, hű anyja ölén
S tiszta gyerekhittel, mint egykor régen a pásztor
Betlehem estéjén, isteni kisded előtt
Áhítatos szívvel dúdolja Petőfi imáját:
„Harsány himnuszodat, százszorszent égi Szabadság!”

Magyar Helikon, 1921. december 15.