Miklós Jenő: A magyar vers

Ó, a magyar vers ne csak vers legyen,
Messze világló őrtűz a hegyen,
Lobogva égjen, füstöt ne hagyva
Izzék az alján parázsló magja.

Mint kemény kardot formája fogja,
De vígan szökjék táncos sarokba,
Ne legyen hangos, üresen kongó,
Inkább mosolygó, kicsit borongó…

Legyen telített, legtöbbje sokban,
Ősi imádság újabb sorokban –
S legyen a színén legmélyebb mélye,
A magyar szívnek csendes zenéje.

Szállhat az égig, de ne örökre
S ne törje szárnyát, ha száll a rögre,
Csillagport hozhat égbül ki kölcsön,
Földi virágon, kerti gyümölcsön.

És adjon mindig. Adjon a mából
Mindig a költő szíve-magából,
De ősök lelkét fátyolul szőjje,
Azon át lásson messzi jövőbe.

Ragyogjon úgy, mint arany a kelyhen,
Istennel együtt dalt énekeljen
Örök időkre, ahogy ő ott van
Magyar kenyérben és magyar borban.