Lisznyai Kálmán: Magyar vendégszeretet

Eltört a kerekem! no de sebaj, itt van
Egy ismerős háznép, ebben a faluban.
S volna bár idegen, mindegy, az se patvar,
Otthonnak tekintem, mihelyt magyar udvar,
Hát ebbe a gólyás házba hogy ne mennék,
Hol a tűzterepen örökké parázs ég.
Vendégszeretetről híres, nevezetes,
Hol még a kutya is vendéget vár és les.
Rád csóválja farkát, nyalja térded, inad,
A küszöbig kísér s örömében ugat.

Bizodalmas e ház, mint a fecske-fészek,
Mely az eszterhéjon függ, s bent a kicsinyek,
Még a kürtőjén is vendég van, a gazda
Még a vén gólyát is oly szívesen látja!
Galamb az udvaron, galamb a szobában:
Pártás leány, fejkötős asszony. S ősszokásban:
Őszinte barátság, szemben, szívben, vérben,
Szóban, tettben, borban és puha kenyérben.
Nyílt templom, nyílt kapu, nyílt szív, nyílt akarat.
Teszi ki a magyar házi asszonyt s urat.

Ide meg én, ide, e nyílt fehér házba,
Hol lelkem csordultig fördhet az áldásba.
Hol oly kerek a szó, gömbölyű a beszéd,
S egészen meglátni a szívnek fenekét.
Nagy itt a vidámság, teljes a szeretet,
Mint a virágos kert éppen a ház mellett.
Fürj pitypalattyol a pitvarablak felett,
S eléd a folyosón a gerlice nevet.

S – alig üzenek be hozzá, immáron a
Kapu előtt vár a szíves házi gazda.
Hívólag függ arcán mindenik szőrszála,
Mint a csárdák előtt szent Péter szakálla.
Karján vezet be, s hogy szomjas vagy, rád fogja
S a pincéből legjobb borait felhozza.
»Van oly gyilkos borom – mond – s lassan hörpöli,
Mely a búbánatot örökre megöli.
Melytől két orcáján a víg hörpentőnek
Azonnal ragyogó piros rózsák nőnek.«

Hej a hol ily öröm rózsái tenyésznek,
Teremtuccse ide megyek én kertésznek.
Hol a háziasszony szívének hív engem,
S még az idegenhöz is így szól: éd’s lelkem
S míg a fogadás közt áldását rád vítja;
Lelkét, mint egy fátyolt, majd reád borítja.
Úgy szórja a jó szót, mint a virágmagot,
A ki hallja, szívén bimbóba megy legott.
Lejső, ha vidám vagy, oly nagy az öröme,
Hogy kézszorítás közt virágot hajt körme.
S első szava is ez: »kalácsot hozz, lányom,
Tessék, mit parancsol, szívemből ajánlom.«
S egy kis idő múlva kész, ezzel vigasztal,
Az ebéd, melytől majd leszakad az asztal.
Itt a puha kenyér, van benne kakastej,
Mit egy láthatatlan házi tündérke fej.
Mely itt velünk lakik tudist mi szikszögben,
A házi oltáron, vagy egy kis babszemben.
Hajszálon lovagol, babonás csínt mível,
Itt-ott perceg, gyertyát fúj’, vagy könyvet ível,
A kis szentóc csak a bibliát nem bántja,
Csak néhány mesélős vonallal beszántja;
S onnan imádkozik a család legtöbbet,
A vonalos lapon hiszi a legszebbet.

S a csengettyűajkú szíves házi leány,
Sür-for, penderedik, s kínál egymás után:
Oly édestejszóval, oly parázstűzszemmel,
Mintha csordul volna szíve szerelemmel.
Szemében együvé olvadt színméz s napfény,
Édes ragyogással forrón tündökölvén,
És oly nyílt a szíve, mint a virágtőcsér,
S benne tiszta forró piros harmat a vér.
Szintúgy szivárványlik arcán a szívesség, –
Lejső, ha fiatal, tűzbe jön a vendég.
Elandalodásból szemében mennyet lát,
S felköszönti mint a hazának angyalát;
S e hozzá illesztett ékes szíviszóra
Épp olyan lesz, mint a teljes piros rózsa.
S a kedves vendégnek, akár kell, akár nem,
Bokrétául tépi virágit a kertben.

S a mint szemét nyitja, a mintlen csak ébred,
Egy pohár virágot lát az ágya mellett;
Friss tarka virágot, mint álma lehetett,
A lágy hattyúpelyhű szép fehér ágy felett.
Fodros fejjel hét rét van egymásra tűzve,
S piros pántlikával kilenc bogba fűzve.
Írott tündérmese van dugva aljába,
S az ágyszögletekbe levendula, zsálya.
S a vánkos tetején, babonás szokásból,
Aranyszín mézhímpor kis méhe lábáról.
S ágybontáskor reá egy csókot is ad még:
Hogy így majd gyönyörűt álmodik a vendég.

Így folynak a vendégórák, míglen végre,
Ím a fogyó idő rágyűl a vendégre.
S oly tartós a búcsú, ha már akar menni,
Még nem kész a kerék, mond, meg is kell kenni.
S hogyha fogatkozol, s elkészülsz bizonnyal;
Szintúgy veszekedni kell a háziasszonnyal.
Ejnye már e még is, szól, nagy idegenség!
Kell az ijorónak ily siető vendég.

No csak még egy napot, ha többet nem lehet
S ha máskülönben nem, legalább egy felet.
Maradjon, ez lesz a ráadás-mulatás,
Apjuk, hozz abból az egriből áldomást.
Kontyalávalót, a legeslegjavából,
Most még én is iszom a piros kristályból,
Most sül a friss kalács, jó forró herőce,
Mézes-mázos patkó, lisztlángból lepőce.
S fő oly dicsőséges dús töltött káposzta,
Melynek leveleit e két kéz fordozta.
Friss süldő kolbásszal, – s ott mosolyg mellette
A vérbefúlt gömböc, tormával felette.
Hát a sok szárnyas sült, mint az égi bíbor
Hát az a tömérdek tartóztató jó bor.
Hát csak olyan hitvány kiütő hús e szív,
E száj, e kéz midőn kedves vendéget hív?!
Hát e kézszorítás széna-e vagy szalma?!
Lelkemre! innen egy tapodtat sem megy ma!
– De, hogy erre sem hajt, de hogy ez sem használ,
A kis gyerkőce a vendég elébe áll:
Elereszt egy csak az imént fogott pókot,
Mutató-ujjával vetvén felé csókot:
Kis pókocskám! szőjj egy nagy hálót a végett,
Hogy még itt-foghassuk ezt a jó vendéget.
S – hogy semmi sem használ, hát kifelé menet
A házi lány fére szökken mint az evet,
sebten, mintha állott vőn égő üszökre:
S marasztó bojtorjánt szórat a küszöbre,
Mely megfogja sarkát, hogy kissé késtesse,
S a távozást ő is szemére vethesse:
»Maradjon! no lám, még a fű is itt-fogja,
Tudom, még a szellő is aztat susogja.
Az ebek előtte játszva tartóztatják,
Az udvaron meg se látja a kapufát,
A por eleibe füstől, kanyarodik,
S a borzas kanpulyka meg rárivalkodik.
Hát a szörnyű felhők, mik odakint gyűlnek,
Honnan a mennykövek már is csakúgy dűlnek
(Pedig közbe legyen mondva, kívül az ég,
Tiszta, mint a tükör, s verőfényes a lég)
Csak visszariasztják ily kegetlen úttól,
Kérem, meneküljön a bizonyos bútól!«
– De ő csakugyan megy, mindnyájan kísérik
A sok szép, jó szónak végit alig érik.
Meghívják, hogy jöjjön mi hamarább arra,
Ünnepekre, de legkivált Egyháznapra:
Midőn egész vidék itt lesz egy csomóba,
Muzsikaszó mellett folyó dáridóba.
Nagy temetése lesz itt a búbánatnak,
Hol a harangok nem kongnak, – de kacagnak,
Mint sarkantyúnk, sűrűn peng össze a pohár,
Mindnyájunk lelke egy szebb jövendőben jár.
Szívünkre barátság koronáját teszünk,
S mindnyájan a jó kedv királyai leszünk.
…Így hívják meg, ilyen szép gyöngyszembeszéddel,
A jó Isten is ott lesz, mond, segítséggel,
Meghívjuk őtet is szép szent imádsággal,
Teljes szeretettel, vidám barátsággal…
Végre a folyosón búcsúkezet fognak,
S utána oly szépen, áldón mosolyognak,
Szökik, mint a csillag, a nyájas pillantás,
S zengő madárként száll utána az áldás!!