Németh László: Magyarok Romániában

/részlet/

    A legbizalomkeltőbb erdélyi város, s a legrokonszenvesebb talán minden valaha látott magyar város közt: Marosvásárhely, a székely főváros. Házigazdánkat nem találtuk otthon s a nyaralójába kellett érte mennünk. Egy gyümölcsös hegyoldal tágas faházában írja meg a nyári szünet alatt, hogy sodródott át a szászságból a magyarságba. Ha a kerti asztala mellől lenéz városára, a tetők cserépmezejére, nem sajnálhatja ezt az átsodródását még ma sem, amikor a magyarságnak oly rossz a konjunktúrája. Marosvásárhely szép bizonyság rá, hogy tudtunk mi szászok nélkül is várost építeni. A török kház városok az Alföldön, úgy látszik, inkább a hódoltság, mint a magyarok otrombaságát őrzik. Hiszen itt van ez a város, melynek hatalmas, hosszú főtere körül a nyílt virágos utcák éppoly történelem-ízűek, mintha német mesterek építették volna zegzugosan. Az, ami a parasztvárosokban durva, itt nemes. Az volt a benyomásom, hogy egy hegyek közé szorult s armálishoz jutott Debrecenben járok. A városon persze itt is románok ülnek, de az élet még rokkanás nélkül hordja őket, nem csodálnám, ha egyiket-másikat be is olvasztaná. A főtérre, a nemes Árpádkori, falkerítéses templom alá kirakták ugyan a maguk sztereotip ortodox imádkozó dobozát (egy nénike siratta is a kutacskát, ami a helyén volt), de ezzel csak magukat csúfolták ki, nem is egészen jogos összehasonlításnak téve ki uralmuk szimbólumát. Ez a szomszédság az ő jelenüket a mi múltunkkal veti össze s nem túl kegyetlen-e rájuk s túl kedvező-e ránk az összehasonlítás? Egyelőre, szerencsére, még a jelen sem bírja az összehasonlítást, s a lovas Avram Jancu (akit az itteni magyarok különben több tisztelettel emlegetnek, mint történetkönyveink) meglehetős idegenen tekintget szét a vasárnapi sétálók közt. Míg másutt „négy-öt magyar összehajol” hangulatban ülhettünk csak össze barátainkkal s a kisebbségi életnek határozott odúszaga volt, itt a napos, augusztus vasárnapon egy magában bízó, fesztelen magyarság szívta a kertes hegyekről befutó levegőt s a zsúfolt kerthelyiség (a fatányérokon, apró szeletekre nyesett flekken körül) egy vegetatív ösztöneiben meg nem zavarható nép jókedvével volt tele. A magyarság kötőerejének jele, hogy egész Romániában itt találtam egyedül asszimiláns zsidót, aki nemcsak belőlünk élt, de modorával is a két nép régi szíves együttélésére emlékeztet.

    Ha valamiképp lehetségessé válna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem (szembefordulva az áramlással, mely szökök onnan, ahova a szorongatottak sorsát megosztani, tódulni kellene) Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül s a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak. Ami Szentgyörgyön Csipkerózsika múzeuma, Udvarhelyen a költő facölöpös háza, az Marosvásárhelyen a télen fűtetlen, nyáron becsurgó Teleki-könyvtár, a kótyavetyélés elől nehezen megőrzött kincseivel. Egy szellemes, kicsit csípős, lelkében az idő köszvényét hordó öregúr vezetett rajt végig, lelkesen és barátságosan magyarázva, de vizsgáztatva is, hogy nem tartozunk-e abba a bárgyú látogatói hadba, mely elárult tudatlanságával a könyvtárost fel-felszisszenti s évek során nyájasságából ki-kicsapó s visszahúzódó könyv-komondorrá teszi. Szomorú és gyönyörű komondorság ez, őrizni itt és ma a régi Magyarország ritka emlékeit, kiadatlan kéziratokat is köztük, megforgatni a tizennyolcadik század latin grófjának Nyugatról hozatott s falvak úrbérét fölemésztő könyvremekeit. Ez az a könyvár, melyben Teleki Sámuel vendége, Kazinczy, „összerázkódtaték az álmélkodástól” s a könyvlopást „szép tolvajlásnak” nevezte. Az alapító egy magyar Göttingát akart Vásárhelyből csinálni s megmaradt ez a Bibliotéka, melyben a francia klasszikusok ma már elő nem állítható szép példányokból olvashatók (egy harminc példányban kiadott Horatiusnak 300 f. volt az ára) s Piranesi drága metszetei vagy Savonarola Prédikációi mellett olyan hungaricák láthatók: mint az első Biblia, Heltai Széphistóriái, Bolyai levelezése, Sajnovics, Bonfini, az Igazságra vezető kalauz, Balassa Istenes énekei, Pósaházi Görtsös botja. A „külső szem” itt igazán „felnyithatná a belső előtt” ma is a dolgok értelmét, mint az öregebb Bolyai írta fiának az olvasmány hasznáról, ha volnának ebben a Göttingában még fiatalok, akiknek a belső szeme ezt a felnyílást kívánná. S talán igazuk van. Kinn még ellenáll a magyar táj, magyar konyha, magyar szó, de idebenn, e szemnyitó helyen, – melynek könyveihez egyet sem tudunk többé hozzáadni – egy bedőlt végvár tornyában érzi magát, aki körültekint.

1935.

 

In: Németh László: A minőség forradalma, VI. kötet. Magyar Élet Kiadó, Budapest, 1943., 370–372. oldal.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf