Tompa László: Jönnek
Parajdi sóhegyekre
Már fényt szitál a hold –
Egy kis diáksereg ma
Közöttünk kóborolt.
Diákok seregével:
A nagyobbik fiam –
Most hazafelé róják
Az utat biztosan.
Én itthon az egész nap meddőn tűnődtem ismét,
– Mint annyiszor, mióta ránktört jaj, iszonyat –
Hogy megfejtsem e bomlott világot, magamat,
S megleljem életünk rég elsüllyedt, égi kincsét.
Egy dalt találjak én, egy győztes szólamot,
Mit sok más is keres még (vívódva, béke nélkül),
S melyben e sok marakvó zavar, zaj összebékül,
Megnyugszik mind, aki ma bús és zaklatott.
Most is sötét szobában, mély karosszékbe esve,
Hallom, hogy az agyam mint egy kohó zúg, dohog –
Várnám: aranyja csordul?! – De csak homok, homok,
Csak homok, amit izzad. És jaj, már itt az este!
Este! S már a közelben
Egy sereg fürge láb
Tapossa ifjú daccal
Az út fehér porát.
Nótáznak is bizonnyal –
S már nem tudom: a láz
Vagy daluk az, ami most itt
Fülembe dudorász:
– Megyünk, megyünk felétek, kövek közt, utak árkán,
Friss szélben már a szomszéd dombokon lépkedünk –
A hold szemünkön olykor úgy csillan, mintha dárdán,
S oly ifjú és erős a szívünk, szellemünk.
Apáink titeket nehány év úgy legázolt –
Hitetek csupa rongy, dolgotok téveteg! –
És öntudatlanul is mindenik holmi gyászt hord,
Míg mi mégis csak szépnek látjuk az életet.
Így jövünk és növünk, töretlenül felétek:
Friss élet, mely e földet kész elözönleni –
Majd hantotokra is korunk napkelte fényt vet,
Sok kétségeteket megoldjuk rendre: mi!
S itt vége… csend van ismét –
Csak künn az út porát
Tapossa közeledve
Egy sereg fürge láb.