Agyagfalvi Hegyi István: Isten csákánya alatt

A gondolatok úgy szakadnak néha belőlem,
mintha a kőfejtő Isten csákányozná ki sorba
az álmok márvány hegyéből:
szinte pendülnek tiszta, szent hasadással,
faragni se kell, maga a vonal, maga a forma
és maga a lényeg: a lelkes anyag, mely
életre szépült, mikor kiharsant
a hallgató, szürke, durva egészből!

Máskor meg sztrájkol a Munkás… Az erő,
mely alkot egy hitvány emberkoponyán,
egy kézen, egy tollon, egy papírrongyon keresztül:
most heverész valahol lusta-mogorván,
s hagyja, hogy sziklatömlöcbe veszve
fulladozzék az eszme…

Nem, nem én írom azt, amit írok!
Nem, nem én vagyok én: a zúgás, a zengés,
a vonal, a forma, az istenült, lelkes anyag!
Én csak része vagyok a földnek, a hegynek, a vágynak,
s csak, ha Isten akarja,
tudok lenni egy darab ég is,
egy messzire zengő, büszke kiáltás!