Tarcsafalvi Albert: A földmíves temetése
Zúgnak a harangok,
Földmívest temetnek,
Fönn az égen ólmos felhők
Gyászos kíséretnek.
Egyszerű koporsó,
Festéke is barna,
Olyanforma, mint az a hant,
Amely eltakarja.
Oldalán születés
És a halál éve,
Aranysárga búzakalász
Pingálva fölébe.
A jámbor földmívest
Lassan viszik, lassan,
Ne maradjon senkitől
Holta siratatlan.
A dűlő elején
Megállnak, megállnak…
Nagy köze van a halotthoz
A vetéshatárnak.
Ki addig egykedvűn
Ballagott utána,
Mind belekezd szívfacsaró
Nehéz zokogásba.
Azután leteszik
Lassudan a földbe
S a természet könnycseppekben
Búcsúzik el tőle.
Zsendülő vetések
Szomorún susognak…
Élet Ura, Te vedd számba
Miért búslakodnak.
1902